X-Aknák

Sir Karl Popper demarkációs vonalnak nevezte a tudomány és a nemtudomány között húzódó képzeletbeli határvonalat. Az elnevezés nem túl szerencsés. Szinte magunk előtt látjuk a két ellenséges tábort, amint a senkiföldjén keresztül gyanakodva, bizalmatlanul méregeti egymást. Pedig valójában ez a határsáv sűrűn lakott területen húzódik. Inkább összeköt, semmint elválaszt, hiszen egy egységes szellemi tájat tagol összefüggő tartományokra.

Nemtudománynak – így, egy szóban, – a mindennapok gondolkodási formáit nevezem, tudománynak pedig azokat a gondolkodásbeli normákat, amelyeket egy tudós alkalmaz, amikor éppen tudósként tevékenykedik. Ez a szóhasználat nem felel meg pontosan a szótári jelentésnek, de abban a témakörben, amiről szó lesz, jól használható.

Ha létezne a szellemnek világtérképe, amely a gondolkodás különféle struktúráinak az elhelyezkedését ábrázolná a szellemi univerzumban, a tudomány és a nemtudomány valóban elkülönülne egymástól. Határvidéküket azonban még senkinek sem sikerült megbízhatóan feltérképezni. Az ok egyszerű: egyáltalán nem könnyű dolog megmondani, hogy tulajdonképpen mi is a lényegbeli különbség közöttük.

Teória

Tényleg, mi különbözteti meg a tudományost attól, amit nemtudományosnak tekintünk? Vagy kicsit jobban körülhatárolva a kérdést: mikor tudományos egy teória és mikor nem az? Teórián tulajdonképpen egy hipotézist, vagy néhány egymással összefüggő hipotézisből álló rendszert értek, amely valamilyen jelenségkör magyarázatául szolgál. Tipikus példa Newton gravitáció elmélete, vagy az a hajdani feltételezés, hogy egy test annál magasabb hőmérsékletű, minél több kalorikumot (hőanyagot) tartalmaz. Mivel a tudomány és a nemtudomány határvidékén kívánunk elidőzni, a mindennapos, nemtudományos gondolkodás bizonyos egységeit is teóriaként kell kezelnünk. Így pl. teóriának kell tekintenünk – mondjuk – azt a hipotézist, hogy a húsfogyasztástól való tartózkodás tisztítja a vért és hosszú életűvé tesz.

Mikor tekinthető egy ilyen, meglehetősen laza értelemben vett teória tudományosnak?

Azt gondolhatnánk, hogy egy teória akkor tudományos, ha igaz és akkor nemtudományos, ha hamis. Ez a kritérium azonban nem felelne meg a tudomány valóságos működésének. Az új területeken valódi kutatómunkát végző tudósok sokszor publikálnak téves állításokat és ettől még folytathatnak valódi tudományos tevékenységet. A véglegesnek látszó tudományos megállapításokról is gyakran kiderült már, hogy a szó szigorú értelmében nem igazak. Gondoljunk csak az ókori csillagászat olyan csúcsteljesítményére, mint Ptolemaiosz bolygóelmélete, vagy a már említett hőanyag-elméletre. Nehéz lenne tagadni, hogy ezek igazi tudományos eredmények voltak, noha ma már mindkettőn túllépett az idő.

Talán a teória tárgya az, ami megkülönbözteti a tudományost a nemtudományostól? A bolygómozgásra vonatkozó elméletek tudományosak, a telekinézisre (a tárgyak távoli mozgatásának a képességére) vonatkozók nemtudományosak – gondolhatnánk. Azért választottam éppen ezt a példát, mert jól mutatja, hogy ez a kritérium sem az igazi. Newton idejében az a feltevés, hogy a Nap és a bolygók az üres téren keresztül a távolból hatnak egymásra, ugyanazon okból ugyanolyan gyanakvást váltott ki, mint manapság a telekinézis (maga Newton sem gondolta másképpen). A newtoni gravitációelmélet rendkívüli sikereinek az ismeretében azonban lehetünk-e tökéletesen bizonyosak abban, hogy a telekinézis semmit sem tartogat a tudomány számára? Valamilyen nagyon tág határok között csupán a tárgya alapján ezt egyetlen, érthető szavakkal megfogalmazott hipotézisről sem tekinthetjük bizonyosnak.

Talán a teória fontossága az, ami dönt, vagy esetleg azoknak a személyeknek a hivatalos tudományos elismertsége, rangja, akiknek a nevéhez fűződik? Nyilván ezek az ismérvek sem visznek közelebb a lényeghez, annak ellenére, hogy – ami a személyhez kötöttséget illeti, – bizonyára lényegesen több tudományos eredmény fűződik olyan felfedezőkhöz, akik hivatásszerűen űzik vagy űzték a tudományt, mint a kívülállókhoz. Ez azonban korántsem volt mindig így. Az elmúlt századokban, amikor a tudomány még nem volt ennyire differenciált, műkedvelők is érhettek el maradandó tudományos eredményeket.

Falszifikálhatóság

Mindezideig viszonylag könnyű dolgunk volt, mert csak kritizáltunk, méghozzá olyan javaslatokat, amiket sajátmagunk vetettünk fel. Itt az ideje azonban, hogy valami pozitívet is mondjunk, és ez már sokkal nehezebb és kockázatosabb. Mégis meg kell próbálni.

A feltevésünk az, hogy egy teória akkor tekinthető tudományosnak, ha belső koherenciával rendelkezik és falszifikálható, vagy legalábbis ez a két követelmény tendencia formájában jelen van benne.

Megpróbáljuk világossá tenni, mit értünk egy hipotézis falszifikálhatóságán és egy teória koherenciáján. Falszifikálhatóságon azt a követelményt értjük, hogy egy teóriát vagy hipotézist csak akkor tekintsünk tudományosnak, ha világosan utal olyan kísérletekre, amelyekkel megcáfolható abban az esetben, ha hamis. Figyeljük meg jól, hogy a falszifikálhatóság nem ugyanaz, mint a cáfolhatóság – ezért nem helyettesíthettük ezt az egyébként csúnyán hangzó idegen szót a cáfolhatósággal, ami a szó szerinti fordítása. Ha ugyanis egy kijelentésről azt mondjuk, hogy cáfolható, akkor ezen azt értjük, hogy ismerünk olyan tényt vagy érvet, amellyel be tudjuk bizonyítani, hogy nem igaz. Egy falszifikálható kijelentés ezzel szemben nem feltétlenül hamis. Csak annyit kívánunk meg tőle, hogy legyen eszközünk arra, hogy a hamisságát vizsgálat tárgyává tehessük.

Ezen a ponton közbe lehet vetni, hogy a falszifikálhatóságnál sokkal természetesebb követelmény volna a verifikálhatóság (igazolhatóság): eszerint egy teória akkor tudományos, ha utal az igazolhatóságának az eszközeire.

Popper nyomán azonban el kell fogadnunk, hogy egy téves teóriát könnyebb megcáfolni, mint egy igazat bebizonyítani, és ezért a falszifikálhatóság a hatékonyabb kritérium. A teóriák mindig végtelen számú partikuláris esetről állítanak valamit és ezt lehetetlen mind igazolni. Ezzel szemben – elvben, – elegendő egyetlen eset, amelynél a teória csődöt mond ahhoz, hogy hamisnak nyilvánítsuk. A tudományos gyakorlatban természetesen egyetlen esetből nem szoktak elhamarkodott következtetéseket levonni, de kétségtelenül igaz, hogy kisszámú megbízhatóan regisztrált negatív eredmény elegendő egy teória elvetéséhez.

Megjegyezzük még, hogy természetesen nem létezik külön falszifikáló és külön verifikáló teszt – a falszifikálás és a verifikálás eszköztára ugyanazokból a kísérletekből áll. A falszifikálhatóság annyit jelent, hogy létezik teszt, és a tesztnek nagyobb jelentőséget tulajdonítunk akkor, ha negatív kimenetelű (mert megcáfolja a hipotézist), mint amikor pozitív eredményű (mert csak egyike a végtelen sok lehetséges ellenőrző kísérletnek).

A hétköznapok nemtudományos gondolkodásában az igazolás igénye szokott dominálni: egy elhatározásban nagy súlya van annak, ha másnál már “bejött”. A reklám is erre épít. A kézrátételes gyógyításokat népszerűsítő TV műsorokban is csupa olyan pácienst vonultatnak fel, akire a kezelés jó hatással volt. A tudomány mércéjével azonban egy ilyen demonstráció szinte semmit sem bizonyít, mert a falszifikálhatóság azt követeli, hogy olyan feltételeket teremtsünk, amelyek a legkedvezőbbek ahhoz, hogy a kezelés hatástalansága kiderüljön – ha valóban hatástalan. Ehhez minimálisan az szükséges, hogy a módszert nagyszámú betegen próbálják ki és a kiértékelésbe mindet bevonják – azokat is, akikre nem hatott.

Világkép

Egy tudományos állításnak ilymódon újabb és újabb próbákat kell kiállnia, ezzel kell bizonyítania az érvényességét. A tapasztalati érvényesség az, ami egy tudományos teóriától elvárható, erre építhető azután a közvetlenül már nem falszifikálható világkép, amely az absztrakt igazság megragadását célozza. A tudóst személy szerint az igazság megismerésének a vágya mozgatja, ezért mindig alkot magának világképet annak ellenére, hogy ezt már nem tudja laboratóriumi kísérletekkel igazolni. A világkép nélkülözhetetlen ahhoz, hogy feltehesse azokat a kérdéseket, amelyek a kutatásai irányát megszabják. Egy totális igényű világkép azonban nagyon sok szubjektív, esetleges elemet is tartalmaz, és ismerünk számos példát arra, hogy ugyanazok a tudományos teóriák egymástól lényegesen különböző világképek építőkövéül szolgáltak.

Koherencia

A koherencia azt az igényünket fejezi ki, hogy a teória mutasson rá: az egymástól függetlenek látszó jelenségek valójában – egy elvontabb nézőpontból, – harmónikusan kapcsolódnak egymáshoz. Ezt azzal érhetjük el, hogy a jelenségek minél szélesebb körét lehetőleg minél kevesebb alapelv igénybevételével, minél szikárabb teória segítségével értelmezzük. Ennek a törekvésnek a hátterében a jelenségek holisztikus felfogása, a világ egységének a tudata húzódik meg, amely tisztában van vele, hogy a világban állandóan folyó tagolatlan történést csak az analízis kedvéért bontjuk különálló jelenségekre, és ezt a szétszabdalást valahol, valamilyen lépésben jóvá kell tenni. A tudományos teóriák ebben az értelemben konvergensek, a hipotézisek számának állandó csökkentésére törekszenek. Természetesen előfordulhat, hogy egy adott tudományterület vagy teória gyors fejlődésének az időszakában ez a tendencia megfordul, a jelenségek értelmezéséhez egyre több és több hipotézis válik szükségessé, de ha ez a folyamat túl sokáig tart, akkor a teóriát inkább elvetik és új megközelítéssel próbálkoznak.

Van a tudományos koherenciának egy fontos vonása, amely az ember megismerési képességeinek korlátozottságával kapcsolatos. Egy koherens tudományos teória ennek következtében mindig többé-kevésbé jól meghatározott határfelülettel rendelkezik, amelyen kívüleső jelenségekre már nem érvényes. Ez különbözteti meg a tudományos teóriák koherenciáját a misztikus világképek koherenciájától, amelyek az egészre vonatkoznak. Egy misztikus világkép belső egysége lehet nagyon magas fokú, az igazságába vetett hit hegyeket mozgathat, mégsem tarthat igényt tudományos érvényességre, mert nem falszifikálható.

Divergens gondolkodás

A hétköznapok ösztönös gondolkodásmódjában a divergens gondolkozási sémánakA pszichológiában divergens gondolkodáson mást értenek, a kifejezést az alkotó fantáziával kapcsolatban használják. is jelentős szerepe van. Ennek az az oka, hogy tele vagyunk különféle pozitív és negatív előítélettel, amelyek annyira a szívünkhöz nőttek, hogy még akkor is ragaszkodunk hozzájuk, ha sejtjük, hogy hamisak. Neveltetésünk azonban megköveteli, hogy ha az irracionális meggyőződéseink közül valamelyik kérdésessé válik, akkor érveljünk mellette. A divergens séma kiválóan alkalmas erre a célra, mert a magyarázat illúzióját nyújtja és a struktúrájánál fogva megcáfolhatatlan.

A divergens séma lényege az, hogy egy hipotézis igazolását újabb hipotézissel helyettesíti de úgy, hogy a magyarázat látszatát keltse. Vegyük például az ismert televíziós műsor, a Nulladik Tipusú Találkozások egyik múltévi adását. Ez az adás a fülöp-szigeti csodadoktorokról szólt, akikről jól tudjuk, hogy állítólag képesek heg nélküli operációkat végezni és belső szerveket eltávolítani. Akik ebben hisznek, tulajdonképpen egy egyszerű teóriát fogalmaznak meg, amit abban a kijelentésben foglalhatunk össze, hogy “lehetséges külsérelmi nyomok nélküli szerveltávolítás”.

A parajelenségek ismert propagandistája, Egely György el is utazott a Fülöp szigetekre, hogy videokamerával rögzítsen ilyen műtéteket. A Fülöp-szigetekről küldött egyik rádióbeszámolójában azt jelentette, hogy a heg nélkül operáló doktorok tevékenysége igazolódott, mert a videokamera mindig pont akkor romlott el, amikor a műtét a kritikus szakaszához érkezett, és ez a tény mutatja, hogy a doktorok környezetében akkora bioenergia halmozódik föl, ami a videokamerát is képes tönkretenni.

Látszólag minden rendben van, a csodadoktorok körül felhalmozott bioenergia léte bizonyítást nyert. Valójában azonban egy divergens gondolkodásmóddal állunk szemben, mert egy bizonyítatlan hipotézisből kettő lett: Amellé a hipotézis mellé, hogy “lehetséges külsérelmi nyomok nélküli szerveltávolítás” oda kell tenni még egy másikat is, azt, hogy “a műtét során a doktorok környezetében fellépő bioenergia képes a videokamerát tönkretenni”. A nyelv azonban lehetővé teszi, hogy a második hipotézist az első hipotézis magyarázatának láttassuk. Ezt azzal az egyszerű fogással érhetjük el, hogy a “mert” kötőszó segítségével kapcsoljuk az elsőhöz.

A Nulladik Tipusú Találkozások egy másik adásában arról volt szó, hogy egy gyógyíthatatlannak minősített beteg a kezelőorvosa tudtával és jóváhagyásával Marseillebe utazott, hogy ott szintén egy ilyen különleges operációnak vesse alá magát. Az orvosa csak arra kérte, vigyen magával egy kloroformos üveget, tegye bele az eltávolított szerveket, hozza haza és adja át neki vizsgálat céljából.

Egyértelműen kiderült, hogy az eltávolított szervek állati szövetekből állnak és ezt Egely György sem cáfolta. Amint az adásban kifejtette, a transzmutáció jelenségéről van szó, azaz emberi szöveteknek állati szövetekké történő átváltozásáról, ami egyáltalán nem meglepő abban a hatalmas bioenergiákat tartalmazó térben, ami az operáló csodadoktort körülveszi.

Megint a magyarázat látszatával állunk szemben, pedig csak a divergens gondolkodásmóddal összhangban újabb hipotézis került terítékre: az, hogy “bizonyos egyének testéből kiáramló bioenergia képes emberi szöveteket állati testszövetekké alakítani”.

A divergens érvelés különösen hatékony formája az, amikor a második hipotézis magyarázatára nem veszünk elő egy harmadikat, hanem újra az elsőt használjuk fel. Ennek a körkörös érvelésnek mulatságos példája az a kis beszélgetés, amit a vonaton folytattam egy alkalmi útitárssal. Az illető az ufók nagy híve volt, megállás nélkül ufó-különlegességekkel traktálta az útitársait. Végül be kellett adnom a derekamat:

– Rendben van – mondtam -, tegyük fel, hogy tényleg vannak ufók. De magyarázza már meg, miért “cikiznek” bennünket? Miért éppen csak annyit mutatnak magukból kiválasztott személyeknek, hogy riogassanak bennünket, ahelyett, hogy a földiek előtt nyíltan megjelennének?

A derék úr természetesen készen volt a válasszal:

– Még figyelnek bennünket. Nem jöhetnek le addig, amíg száz százalékig meg nem bizonyosodnak róla, hogy semmi bántódás sem érheti őket.

– Ezt értem – válaszoltam -, de honnan tudja ezt Ön?

– Honnan? Ha nem így lenne, már rég lejöttek volna.

Mindenhatóság

Ma még él a közfelfogásban az az igény, hogy a vitatható állítások mellett érvelni illik. Ennek a sokszor kínos kötelezettségnek a teljesítését nagymértékben megkönnyíti egy hamis közhely, amit omnipotencia tételnek nevezhetünk. A tétel szerint a tudomány és a tudomány bázisán kifejlődött technika bámulatos eredményei azt bizonyítják, hogy a tudományban semmi sem lehetetlen (ürhajózás, televízió, informatika, stb. stb.). Erre hivatkozva majdnem minden ellenvetést le lehet söpörni az útból.

Valójában azonban a tudomány rohamos fejlődése egyáltalán nem bizonyítja, hogy a tudományban minden lehetséges volna. A tudomány fejlődése ugyanis nem a (térbeli) haladáshoz, hanem a terjeszkedéshez hasonlít. Az új eredmények nem helyettesítik, hanem általánosítják a régieket, mert a koherencia követelményének megfelelően a jelenségek újabb és újabb körét vonják be ugyanannak az elméletnek a hatósugarába. Newton gravitáció elméletét felváltotta Einstein általános relativitáselmélete, de a newtoni elmélet érvényben marad az olyan testek mozgásának a tárgyalásánál, amelyek nem túl erős gravitációs térben a fénynél sokkal kisebb sebességgel mozognak, és megfigyelésük időtartama nem elég hosszu ahhoz, hogy a Newton-elmélet apró pontatlanságai felhalmozódhassanak. Űrhajók pályaszámításaihoz ma is elegendő a Newton-elmélet, Einstein gravitációs téregyenletére ezen a területen valószínűleg sohasem lesz szükség.

A tudomány ilyen értelemben véglegesnek tekinthető eredményei között számos “lehetetlenségi tétel” is található. Ilyen pl. az energiamegmaradás tétele, vagy a relativitáselméletnek az a felismerése, hogy a fénysebesség a természetben előforduló legnagyobb sebesség. Mindkét állítás könnyen átfogalmazható úgy, hogy valaminek a lehetetlenségét fejezze ki. A tudomány nagyon sok ilyen természetű ismeretet halmozott fel. Nem állíthatjuk mindről egyforma súllyal, hogy véglegesek, de ahhoz bőven elegendők, hogy az omnipotencia tételt a téveszmék közé utasítsuk.

Teleportáció

Ez a tétel azonban ma már a közfelfogás stabil alkotórésze lett. Tipikus példáért folyamodjunk megint a Nulladik Tipusú Találkozások egyik adásához, amelyben egy asszony a következőt meséli el: A karórája olyan felépítésű, hogy az egész szerkezet egy teljesen, minden oldalról lezárt tokban helyezkedik el. Egyszer azonban, amikor rápillantott az órájára, csodálkozva tapasztalta, hogy a tok üres, a szerkezet eltűnt belőle anélkül, hogy a tokon bármiféle sérülés keletkezett volna. Hogyan lehetséges ez, kérdi a szakértőtől, aki ezúttal is Egely György volt.

A kommentátor egyáltalán nem volt meglepve. A teleportáció jelenségével állunk szemben – mondotta -, amit már régen ismerünk. Tudunk olyan esetről is, amikor egy nagy követ, amelyik emberemlékezet óta a szabadban nyugodott, egyszercsak egy ház szobájában találtak meg annak ellenére, hogy az ajtók és az ablakok zárva voltak.

Újabb hipotézis tehát, a teleportáció, amit természetesen könnyen alá lehetne vetni empirikus tesztnek. Helyezzünk egy nagy követ egy ház mellé, zárjunk be ajtót-ablakot, üljünk le egy székre és figyeljünk. A falszifikálhatóság igénye természetesen megköveteli, hogy előre rögzítsük, milyen hosszú megfigyelés után mondjuk ki, hogy a kísérlet negatív, ha a kő addig nem kerül be önmagától a házba.

Vajon akadna-e vállakozó egy ilyen kísérletre? Bizonyosan nem akadna. A megkérdezettek egy része azt mondaná, hogy a kísérletre semmi szükség, hiszen a szilárd testek fizikája bebizonyította: A ház falának, a kőnek az anyagszerkezete nem engedi meg, hogy ezek minden nyom nélkül egyszerűen áthatoljanak egymáson, nem is beszélve olyan apróságokról, mint az energiamegmaradás törvénye.

Ez a gondolatmenet azt használja fel, hogy noha természetesen a szilárdtestfizikában is lehetnek még váratlan felfedezések, a jól megállapított tények valószínűleg azok maradnak mindörökre, és ezért egy ilyen kísérlet pozitív kimenetelére semmi remény.

Nagyon valószínű, hogy azok sem vállakoznának a kísérletre, akik egyébként hisznek a teleportációban. Ők azonban egészen másképp okoskodnának. Az előző érvelés nem elégítené ki őket, hiszen “a tudományban semmi sem lehetetlen”. A divergens gondolkodási sémához fordulnának, és egy újabb hipotézis bevonásával megindokolnák, miért nem történhet meg a teleportáció akkor, amikor éppen valaki szándékosan meg akarja figyelni.

Sokszor tapasztalhatjuk, hogy amikor állítólag megtörtént, de a fizika véglegesnek tekinthető tételeinek ellentmondó jelenségek létezése ellen érvelünk, mindig akad valaki, aki “lényegében egyetért”, de figyelmeztet rá, hogy “azért a tudomány se tud még mindent”.

Analizáljuk ezt a megjegyzést! Egy ilyen figyelmeztetés csak akkor lenne indokolt, ha az a kijelentés, hogy “vannak dolgok, amit a tudomány biztosan tud”, ellentmondana annak az állításnak, hogy “a tudomány nem tud mindent”. Az omnipotencia tétellel szemben az első állításra hivatkoztunk, és ez valóban elfogadhatatlan lenne, ha ezzel ellentmondtunk volna a másodiknak, azaz, hallgatólagosan feltettük volna, hogy “a tudomány mindent tud”. A két első állitás azonban tökéletesen összefér egymással, és ezért akár zokon is vehetjük, amikor a másodikat az orrunk alá dörgölik.

Az omnipotencia tétel sajnos a hivatásosok között is szedi az áldozatait. Elkeserítő példa erre a híressé vált “hidegfúziós cirkusz”, amely megspórolható lett volna, ha az egyébként profi “felfedezők” a súlyának megfelelően értékelik az atommagok közötti Coulomb-taszítás tényét és nagyságát, ami sokoldalúan megalapozott ismeret, és fokozott gyanakvással tekintenek a saját kísérleteikre.

A tudományt (a tudományos gondolkodás normáit, ahogy ebben az írásban ezt a szót értjük) nem választja el merev fal a hétköznapi gondolkodástól (a nemtudománytól). Alapanyaga mindkettőnek azonos, hasonlóan ahhoz, ahogy a desztillált víz és az ivóvíz is elsősorban víz, csak az egyiknek a laboratóriumban, a másiknak az ebédlőasztalon van a helye. Mindennapos teendőink végzése során nagyon gyakran kell a tudományétól idegen gondolkodási módokhoz folyamodnunk, egyszerűen azért, hogy tehermentesítsük az idegrendszerünket és megőrizzük döntési képességünket. Nem szoktunk reprezentatív statisztikai mintavételhez folyamodni, amikor mosóport választunk, hanem megelégszünk, ha egy közeli ismerősünk dícséri valamelyiket. és hajlamosak vagyunk csontkovácshoz fordulni, ha a szomszéd derékfájását meggyógyította.

Diktatúra

Amikor azonban komolyan meg kell állapítanunk valaminek az érvényességét, a tudományos gondolkodás módszerét kell igénybe vennünk, hiszen ez a módszer a hétköznapi gondolkodásnak éppen az a “párlata”, amely az érvényes következtetések levonásában hatékonynak bizonyult. Létérdekünk, hogy a tudományt, az érvényes gondolkodási formák eme letéteményesét megőrizzük és fenntartsuk, mert nélküle – éppen úgy mint pl. jog nélkül, – nem képzelhető el működőképes civilizált társadalom.

A tudománynak és a jognak ma még magas a társadalmi presztizse. Számtalan nemzedék neveltetése során változtak tabuvá, amelynek megsértése bűntudatot ébreszt, de legalábbis magyarázkodásra késztet. A lerombolásuk azonban – a kiépülésük elképzelhetetlenül komplex folyamatához képest, – gyerekjáték. Állandóan veszélyeztetve is vannak. Századunkban két olyan diktatúrát is láthattunk, amely mindkettőt lábbal taposta.

Újra csak hangsúlyoznom kell, tudományon – és jogon is, – szellemi intézményeket értek, gondolkodási normákat és jogérzéket, amelyek valahol a társadalmi tudat mélyén munkálkodnak, és nem lehet rámutatni arra a székházra, amelyben lakoznak. Ebből a nézőpontból a biológiának például a sok évtizedes kálváriája a volt Szovjetunióban nem azért keserves, mert visszavetette a fejlődést és torz világképet sugallt – bár ez önmagában is éppen elég borzasztó. De külön ijesztő az, hogy milyen könnyen nyugodtak bele még széles értelmiségi rétegek is abba, ahogy a liszenkoi biológia a tudományos gondolkodás normáit sorra félretolta. Egy “sikeres” diktatúrához valamiféle társadalmi jóváhagyás is szükséges, és talán nem lövünk túl a célon, ha elgondolkozunk rajta, hogy vajon a diktatúra következménye volt-e a tudomány, a jog és a hozzájuk hasonló szellemi intézmények meggyengülése, vagy megfordítva, ez a gyengeség teremtett kedvező feltételeket a diktatúra számára.

Akárhogy is van, a tudomány alapvető kötelessége, hogy nap mint nap felmutassa az érvényes gondolkodás példáit. A mérce és a – hatalom nélküli – döntőbíró szerepét kell betöltenie az “igaz – nem igaz”, a “logikus – nem logikus”, a “következik belőle – nem következik belőle” tipusú alternatívák megoldásában. A korábbi metafóránkat tovább fűzve: Nem az a dolga, hogy desztillált vizet töltsön a korsónkba, de segítenie kell abban, hogy a kórokozókat távol tarthassuk az ivóvízünktől. A hétköznapok diszkurzív logikája mindíg különbözni fog a tudományos normáktól, de ha elszakad tőlük, a következmény katasztrofális lesz: a süketek párbeszéde válik általános gyakorlattá.

Források

Ez a cikk eredetileg az Élet és Tudomány 1994. évi 1-2 számában jelent meg.