Egyéni indítványból rendszer – hogyan kerüli ki a Fidesz a demokratikus jogalkotást?
Régóta szerettem volna írni erről a témáról. A magyar jogalkotás egyik kevésbé látványos, de rendkívül fontos torzulása az egyéni képviselői indítványok rendszerszintű kiaknázása. Eredetileg ez az eszköz arra szolgált, hogy a kormánytól független képviselők kisebb hibákat, jogtechnikai vagy helyesírási pontatlanságokat tudjanak gyorsan javítani a törvényekben. Ma viszont gyakran épp az ellenkezőjére használják: nagy horderejű, politikailag érzékeny törvények átverésére a demokratikus kontrollok megkerülésével.
A legfrissebb példa erre a 2025. májusában benyújtott “Közélet átláthatóságáról” szóló törvényjavaslat. A benyújtás módja – egyéni képviselői indítványként, társadalmi egyeztetés és hatásvizsgálat nélkül – ismét előhozza azt a rendszerszintű problémát, amely a magyar törvényhozást már több mint egy évtizede jellemzi[1].
Ez a változás nem egyik napról a másikra történt, hanem jól követhető lépésekben. 2010-ben, a médiatörvények elfogadásakor már alkalmaztak gyorsított eljárást – ez még kormányzati előterjesztés volt, de máris csökkentette a vitára és egyeztetésre szánt időt. Fontos megjegyezni, hogy gyorsított eljárás bármely benyújtási forma mellett alkalmazható, így ez egy további kontrollcsökkentő eszköz.
Már 2011-ben, az Alaptörvény elfogadásakor új módszer jelent meg: képviselőcsoportos indítvány formájában került beterjesztésre az új alkotmány, amely így elkerülte a kormányzati előkészítéshez kötődő hatásvizsgálatokat és nyilvános társadalmi vitákat. Ez már több volt, mint egyszerű gyorsítás – itt a formai előterjesztő megválasztásával sikerült kijátszani a demokratikus kontrollt.
A következő lépés a rendszeres egyéni képviselői indítványok alkalmazása lett. Míg 2010 előtt egy országgyűlési ciklusban átlagosan 300 körüli egyéni indítványt nyújtottak be, a 2010 utáni ciklusokban ez a szám több mint kétszeresére, 700–800 köré emelkedett[2]. Ez a mennyiségi ugrás is mutatja, hogy nem marginális eszközről van szó, hanem tudatosan alkalmazott törvényhozási stratégiáról. Ezek közé tartozik a 2017-es Lex CEU, a Civiltörvény, majd a 2023-as Szuverenitásvédelmi törvény és most a 2025-ös “Közélet átláthatósága” javaslat. Ezen indítványok közös jellemzője, hogy formailag egy képviselő (vagy kis csoport) nyújtja be őket, így elkerülhető a minisztériumi előkészítés, a szakmai egyeztetés, sőt sokszor még a politikai vita is.
1. ábra – A törvényjavaslatok kezdeményezőinek alakulása 1994 és 2018 között látványosan bemutatja: a 2010 utáni időszakban éles fordulat történt. Miközben a kormányzati benyújtások száma nem nőtt érdemben, a törvények száma mégis megugrott. Ennek egyetlen oka az egyéni indítványok tömeges alkalmazása.
Mindezekkel párhuzamosan kiépült a kontroll nélküli állapot egy új szintje is: a veszélyhelyzeti kormányzás. Ennek keretében rendeleti úton születnek jogszabályok, gyakran súlyos következményekkel, teljesen kizárva a parlamentet és a társadalmi kontrollt. Ez már nemcsak a kontroll gyengítése, hanem annak felfüggesztése.
A demokratikus kontroll – ideértve a parlamenti vitát, a társadalmi egyeztetést, a hatásvizsgálatokat és a nyilvános vitát – így lépésről lépésre háttérbe szorult. Amit látunk, az nem egyedi esetek láncolata, hanem egy jól követhető evolúció, ahol az egyes jogalkotási technikák fokozatosan kiszorították azokat az eszközöket, amelyek érdemben biztosítanák a demokrácia működését.
2. ábra – Demokratikus kontrollok a törvényhozási eljárásokban. A kormányzati előterjesztés – amelyhez elvileg hatásvizsgálat, egyeztetés és rendes parlamenti vita is kapcsolódik – a legmagasabb demokratikus kontroll mellett működik. Ezzel szemben az egyéni indítvány, a képviselőcsoportos indítvány, de különösen a veszélyhelyzeti rendeletalkotás érdemben nem biztosítja a kontroll és az egyeztetés lehetőségét.
A “Közélet átláthatósága” törvény tehát nem csupán tartalmában vitatható. A benyújtás módja is figyelemre méltó: éppen a kormányzat által oly gyakran hangoztatott “nemzeti konzultációs” retorika ellenére semmilyen érdemi egyeztetés vagy társadalmi bevonás nem előzte meg. Ez a kormányzati gyakorlat nem véletlen: rendszerszinten beépült az egyéni indítvány ügyes, de a törvényalkotás szellemiségét sértő alkalmazásába.
Aki figyel, látja: a jogalkotás módja néha többet mond, mint a törvény szövege.
Megjegyzések
- Az egyéni képviselői indítványokra nem véletlenül vonatkoznak lazább szabályok. Eredetileg ez az eszköz arra szolgált, hogy az országgyűlési képviselők saját kezdeményezéssel élhessenek, különösen kisebb jelentőségű vagy technikai módosítások esetén. Ha ugyanazokat a szigorú eljárási szabályokat kellene alkalmazniuk, mint a kormányzati előterjesztésekre – például hatásvizsgálat, társadalmi egyeztetés –, az aránytalanul nagy terhet jelentene számukra, és korlátozná a mozgásterüket. Ez a szabadság azonban visszaüthet, ha a kormány politikailag kényes, súlyos horderejű törvényeket is ezen a csatornán keresztül visz át, elkerülve ezzel a demokratikus kontrollokat.
- A cikkben szereplő értékelő táblázatban és ábrán három fő demokratikus szempont alapján vizsgáltam az egyes törvényhozási eljárások jellegét: demokratikus kontroll, társadalmi egyeztetés/közmegegyezés, valamint a parlament szerepének súlya. Minden szempont esetében 0–5 közötti pontszámot adtam, ahol 5 a legteljesebb demokratikus működést, 0 pedig annak teljes hiányát jelzi. Az összpontszám ezek egyszerű összege (0–15 között).
Források
Az elemzés alapjául szolgáló források az alábbi kiadványból származnak:
A magyar jogalkotás minősége – Elmélet, mérés, eredmények. Szerk.: Sebők Miklós, Gajduschek György, Molnár Csaba. Gondolat Kiadó – Társadalomtudományi Kutatóközpont – MTA Kiválósági Kutatóhely, Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, Budapest, 2020. Elérhető: https://real.mtak.hu/155645/
Kiemelt cikkek a tanulmánykötetből:
- Kiss Rebeka: III.5. Az önálló képviselői indítványok szerepe a törvényhozásban
- Molnár Csaba – M. Balázs Ágnes: III.1. A törvényjavaslatok számának hatása a törvényalkotás minőségére
