2025-03-30   Kiemelt, Közélet

A változó világrendről – USA és Európa

Európai polgárként, aki itt él Közép-Európában, aggodalommal és gyakran értetlenséggel figyelem a transzatlanti kapcsolatok alakulását, különösen azokat a folyamatokat, amelyek Donald Trump politikai felemelkedésével és retorikájával váltak hangsúlyossá. Az a benyomásom, hogy az Egyesült Államok – Trump vezetése alatt vagy az általa képviselt irányvonal mentén – mintha eltávolodna hagyományos európai szövetségeseitől, és a kontinensünk biztonsága háttérbe szorulna az amerikai prioritások között. Ez a helyzet természetesen nyugtalanító, hiszen évtizedekig az amerikai biztonsági garanciákra és a szoros szövetségesi viszonyra építettük a biztonságunkat.

Ugyanakkor szeretném ezt a helyzetet nem csupán ellenségeskedésként vagy irracionális lépésként értelmezni. Meg akarom érteni, hogy az esetleges személyes vagy politikai ellenszenvemen túl milyen mélyebb, akár racionális amerikai stratégiai megfontolások húzódhatnak meg e változások mögött. Célom, hogy különbséget tegyek a vitatható politikai stílus, a sokszor „brutálisnak” tűnő módszerek és a mögöttük esetlegesen meghúzódó, a változó világrendre adott stratégiai válaszok között. Szeretném elválasztani azt, amihez Európának konstruktívan kell hozzáállnia, attól, ami ellen esetleg tiltakozni szükséges.

A változó világrendről – USA és Európa

Ebben a dokumentumban foglaltam össze – alapvetően a magam számára – mindazt, amit az elmúlt napokban a témáról olvastam. Megpróbáltam összekötni a megismert tényeket, fogalmakat olyan dolgokkal, amelyekről már korábban hallottam, olvastam.

A téma iránti érdeklődésemet az alábbi cikk olvasása korbácsolta fel, mert arra kényszerített, hogy kimozduljak a buborékomból, a komfortzónámból:

Zeöld hivatkozott a most általam is átnézett dokumentumokra, amelyeket a The Marathon Initiative (TMI) publikált az elmúlt években:

A TMI egy amerikai nonprofit kutatószervezet, amelynek küldetése az USA számára szükséges diplomáciai, katonai és gazdasági stratégiák kidolgozása a nagyhatalmi versengés korában. Finanszírozása magánszemélyektől, alapítványoktól és az amerikai kormánytól származik, külföldi vagy vállalati forrásokat nem fogadnak el. Az intézmény egyik társalapítóját, Elbridge Colby-t, aki korábban a Trump-adminisztrációban is szolgált és kulcsszerepet játszott a Kínára fókuszáló 2018-as Nemzeti Védelmi Stratégia kidolgozásában, Donald Trump 2024 decemberében politikai ügyekért felelős védelmi államtitkár-helyettesi (Under Secretary of Defense for Policy) pozícióra jelölte.

A téma átgondolásában, a dokumentumok értékelésében, az összefoglaló írásában felhasználtam az Anthropic Claude 3.7 Sonnet és a Microsoft Gemini 2.5 Pro nagy nyelvi modelleken alapuló AI chatbotjait.

Tartalomjegyzék

A stratégiai tájkép átalakulása

Az amerikai stratégiai gondolkodás fókuszába egyre inkább egy komplex kihívás, az úgynevezett „kétfrontos” probléma került. Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államoknak egyszerre kell szembenéznie két jelentős, nagyhatalmi riválissal két különböző, stratégiailag kulcsfontosságú térségben: a globális hatalomért minden téren versengő Kínával az Indo-csendes-óceáni térségben, és a revizionista, Európára közvetlen katonai fenyegetést jelentő Oroszországgal. Bár mindkét kihívás jelentős, a stratégiai elemzések – beleértve a TMI dokumentumait is – következetesen Kínát azonosítják az USA elsődleges, hosszú távú, rendszerszintű stratégiai kihívójának.

Ezzel párhuzamosan az USA-nak szembe kell néznie azzal a realitással, hogy erőforrásai – legyenek azok katonaiak, gazdaságiak vagy akár a politikai figyelem kapacitása – végesek. A hidegháború utáni „unipoláris pillanat”, amikor az USA szinte korlátlan cselekvési szabadságot élvezett, véget ért. Washington már nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy mindenhol a világon domináns katonai erőt tartson fenn, és különösen nem azt, hogy egyszerre két nagyhatalmi konfliktusra készüljön fel teljes erővel és győzelmi eséllyel. Ez a felismerés elkerülhetetlenné teszi a globális stratégia és a prioritások alapvető újragondolását.

A jelenlegi helyzet különösen aggasztó, mert – ahogy a TMI legfrissebb elemzése rámutat – az Egyesült Államok és szövetségesei nem használták ki elég hatékonyan az orosz-ukrán háború kezdete óta eltelt időszakot. A dokumentum egyenesen “záródó időablakról” beszél, és figyelmeztet, hogy míg az USA és európai szövetségesei haboztak vagy késlekedtek a védelmi képességeik fejlesztésével, addig Oroszország, Kína és Irán sokkal határozottabban használták ki az elmúlt éveket:

  • Oroszország gyakorlatilag háborús gazdaságra állt át, kormányzati kiadásainak mintegy harmadát védelemre fordítja
  • Kína legalább 20%-kal növelte védelmi kiadásait és jelentős lépéseket tett technológiai és katonai képességeinek fejlesztésére
  • Irán megkétszerezte katonai kiadásait és atomfegyver-programja a fegyverré alakítás küszöbére ért

Az “időablak záródása” azt jelenti, hogy az USA és szövetségesei egyre nehezebb helyzetbe kerülnek a több fronton jelentkező kihívások egyidejű kezeléséhez szükséges erőforrások biztosításában.

A hidegháborús modell

A jelenlegi helyzet megértéséhez fontos látni, hogyan alakult ki az a rendszer, amelyben az USA biztosítja számos ország katonai védelmének jelentős részét. Ez a felállás nem véletlenül jött létre, hanem a II. világháború utáni tudatos amerikai stratégia eredménye.

A hidegháború kezdetén az Egyesült Államok aktívan ösztönözte szövetségeseit – különösen Nyugat-Európában és Kelet-Ázsiában –, hogy korlátozzák katonai kiadásaikat, és inkább a gazdasági újjáépítésre és fejlődésre koncentráljanak, miközben Washington garantálta biztonságukat. Ez a megközelítés több célt is szolgált: egyrészt megakadályozta a potenciálisan destabilizáló fegyverkezési versenyeket az amerikai szövetségi rendszeren belül, másrészt csökkentette annak kockázatát, hogy a szövetségesek függetlenebb, esetleg az amerikaitól eltérő biztonsági politikát folytassanak.

Ez a “védelmi ernyő” kétségtelenül jelentős költséget jelentett az USA számára, azonban hatalmas stratégiai és gazdasági előnyökkel járt. A katonai dominancia biztosította Washington számára a globális döntéshozatalban betöltött vezető szerepet, a szövetségesek feletti befolyást, valamint a világgazdaság szabályainak alakítását. Az amerikai vállalatok privilegizált hozzáférést nyertek a szövetséges országok piacaihoz, a dollár vált a világkereskedelem alapvalutájává, és az amerikai kulturális befolyás páratlan mértékben terjedt el.

Most, amikor Trump és más amerikai vezetők a szövetségesek “élősködéséről” beszélnek, figyelmen kívül hagyják, hogy ez a rendszer nem jótékonysági akció volt, hanem egy rendkívül sikeres stratégiai befektetés, amely kulcsszerepet játszott az amerikai hegemónia kiépítésében és fenntartásában. A jelenlegi viták tehát nem egyszerűen a “tisztességes tehermegosztásról” szólnak, hanem egy olyan globális rend átalakulásáról, amelyben az USA már nem látja ugyanolyan előnyösnek korábbi stratégiai befektetéseit, vagy legalábbis azok jelenlegi formáját.

Az amerikai stratégiai válasz

Az új helyzetre adott amerikai stratégiai válasz körvonalai a rendelkezésemre álló dokumentumokban a „stratégiai deprioritizálás” és a „stratégiai szekvenálás” fogalmai mentén rajzolódnak ki.

Stratégiai Deprioritizálás

Ez a koncepció azt jelenti, hogy egy állam tudatosan és tervezetten csökkenti az egyik (kevésbé központi vagy sürgős) stratégiai célra vagy térségre fordított erőforrásait és figyelmét annak érdekében, hogy ezeket a legfontosabbnak ítélt kihívásra (jelen esetben Kína feltartóztatására) tudja összpontosítani. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem egyenlő a terület teljes feladásával vagy elhagyásával („abandonment” vagy „retrenchment”), hanem a kötelezettségvállalások és az erőfeszítések átcsoportosítását jelenti, miközben az alapvető érdekeket és egy csökkentett, de célzott jelenlétet igyekszik fenntartani a deprioritizált térségben is. A cél a kockázatok kezelése és a drasztikus kivonulás elkerülése.

Stratégiai Szekvenálás

Ez a megközelítés a fenyegetések időbeli ütemezésére fókuszál. Mivel az USA nem képes minden ellenfelével egyszerre hatékonyan megküzdeni, a szekvenálás célja lehet, hogy először a katonailag gyengébb, de aktuálisan nagyobb felfordulást okozó ellenféllel (Oroszországgal) szemben érjen el kedvező stratégiai eredményt – például Ukrajna támogatásán keresztül annak katonai potenciálját jelentősen csökkentve –, hogy utána jobb pozícióból, tehermentesítve tudjon a hosszú távon nagyobb fenyegetést jelentő Kínára koncentrálni. Ez a stratégia lényegében az időfaktor manipulálásával próbál előnyt szerezni a versenyben.

A “stratégiai szekvenálás” (strategic sequencing) nem új koncepció – történelmi példákat is találunk rá:

  • Az athéniak ötéves fegyverszünetet kötöttek a spártaiakkal, hogy a föníciaiakkal foglalkozhassanak
  • A Római Köztársaság sorban kezelte a különböző ellenfeleit (szamniszok, latinok, etruszkok)
  • A Bizánci Birodalom elkerülte, hogy egyszerre harcoljon a vandálok, perzsák és hunok ellen

Az USA jelenlegi helyzetére alkalmazva:

  • Oroszország a gyengébb ellenfél, amely előbb lépett (Ukrajna inváziójával)
  • Kína a főfenyegetés, de még évekre van szüksége a teljes modernizációhoz
  • Az optimális stratégia: Oroszországot gyengíteni Ukrajnában (proxy háborúval), miközben felkészülni a kínai kihívásra
  • Így elkerülhető, hogy az USA egyszerre két nagyhatalmi háborúba keveredjen

Mindkét stratégiai megközelítés alapja a realitásokkal való szembenézés: a prioritások kijelölése és a nehéz, gyakran fájdalmas döntések meghozatala arról, hogy mit nem tesz meg az állam, hogy a legfontosabb céljait elérhesse.

Európa átalakuló szerepe és az amerikai elvárások

Ebben az új amerikai stratégiai keretrendszerben Európa helyzete és szerepe óhatatlanul átértékelődik. Az USA Kína felé fordulása logikusan maga után vonja Európa stratégiai deprioritizálását. Ez nem feltétlenül jelent rosszindulatot Európával szemben, hanem a globális erőviszonyok és az amerikai érdekek újradefiniálásának következménye. Ennek a deprioritizálásnak a legfontosabb gyakorlati következménye az, hogy az USA elvárja Európától, hogy sokkal nagyobb felelősséget vállaljon saját biztonságáért és a közvetlen szomszédságában jelentkező fenyegetések, elsősorban Oroszország kezeléséért. Ez konkrétan a következőket jelenti:

  1. Védelmi kiadások drasztikus növelése: Az európai országoknak jelentősen és tartósan növelniük kell védelmi költségvetésüket. A NATO által elvárt 2%-os GDP-arányos szint ma már inkább minimumkövetelménynek számít, a valós szükségletek ennél magasabbak lehetnek.
  2. Konvencionális elrettentés átvállalása: Európának kell biztosítania a konvencionális (hagyományos fegyverekkel történő) elrettentés és védelem gerincét a kontinensen, különösen a NATO keleti szárnyán. Ez magában foglalja a szükséges szárazföldi és légi képességek fejlesztését, a haderők készenlétének és bevethetőségének növelését.
  3. Védelmi ipar és technológia fejlesztése: Csökkenteni kell az amerikai technológiától való függőséget, és Európának képessé kell válnia a szükséges fegyverrendszerek és lőszerek önálló, nagy volumenű gyártására. Ehhez szorosabb EU-NATO együttműködésre van szükség a tervezés és az iparfejlesztés terén.
  4. A keleti szárny megerősítése: Kiemelt fontosságú a NATO keleti szárnyának katonai megerősítése. A dokumentumok itt különösen Lengyelország, a balti államok és Románia szerepét, valamint egy erős német hozzájárulást emelnek ki.

A kelet-európai régió kritikus szerepet játszik a jövőbeli európai biztonsági architektúrában, különösen az Oroszországgal szembeni elrettentés szempontjából. A dokumentumok szerint egy európai vezetésű konvencionális védelmi erőfeszítésnek a következő pillérekre kellene épülnie:

  • Németország-Lengyelország tengely megerősítése a szárazföldi védelem alapjaként
  • Balti államok és Románia, mint kritikus csomópontok a NATO keleti védelmi stratégiájában
  • Ukrajna potenciális szerepe, mint “pufferzóna” (“glacis” – eredeti értelemben az erődítmény megközelítését nehezítő földsánc) a jövőbeli európai biztonsági rendszerben

A 2022-es madridi NATO-csúcstalálkozón a nyugat-európai szövetségesek vállalták, hogy dandár méretű (3000-5000 fős) alakulatokat telepítenek állandó jelleggel Lengyelországba, Romániába és a balti államokba. Ezek a vállalások azonban nagyrészt teljesítetlenek maradtak, és jelenleg az USA közel kétszer annyi katonát állomásoztat a keleti szárny kritikus régióiban, mint a nyugat-európai országok együttvéve.

Fontos látni, hogy az amerikai elképzelések szerint az USA nem vonulna ki teljesen Európából. Továbbra is fenntartaná vezető szerepét a NATO-n belül, biztosítaná a nukleáris elrettentést, és hozzájárulna a legmagasabb szintű technológiai és hírszerzési képességekkel. Azonban a napi szintű konvencionális védelem és a „tömeg” biztosítása egyre inkább európai feladattá válna.

Európa lassú ébredése

Fájdalmas, de őszinte beismerés, hogy Európa – és ebben Közép-Európa sem kivétel – lassan reagált ezekre a változó elvárásokra és a saját biztonsági környezetének romlására. A hidegháború végét követő évtizedekben eluralkodott a „békeosztalék” (angolul: “peace dividend”) reménye – az a hit, hogy a katonai kiadások csökkentésével felszabaduló forrásokat más, társadalmilag hasznosabb célokra lehet fordítani. Ez a védelmi képességek jelentős leépítéséhez vezetett szerte a kontinensen.

Sokáig, különösen Nyugat-Európában, nem vették elég komolyan az Oroszországból érkező fenyegetést, és túlságosan bíztak a gazdasági kapcsolatok (pl. a német „Wandel durch Handel” politika) konfliktusmérséklő erejében, ami utólag naivnak bizonyult. Ebben érdekes párhuzam vonható az Obama-adminisztráció Iránnal kapcsolatos politikájával is. A 2015-ben megkötött nukleáris megállapodás (JCPOA) részben hasonló megközelítést tükrözött: gazdasági nyitás révén ösztönözni a politikai együttműködést. E helyzet megítélése azonban összetettebb, mint a „Wandel durch Handel” stratégiájé. Míg Trump elnök 2018-ban egyoldalúan felmondta a megállapodást, sokan érvelnek amellett, hogy az eredeti egyezmény működőképes kompromisszum volt, amely ideiglenesen korlátozta Irán nukleáris programját. Az egyezmény felmondása után Irán nukleáris programja felgyorsult, rakétaprogramja fejlődött, és regionális befolyása erősödött. Ez is jól szemlélteti, hogy a nemzetközi kapcsolatokban nehéz egyértelműen megítélni, mikor célravezetőbb a gazdasági együttműködés és mikor a keményebb, konfrontatívabb megközelítés – mindkét stratégiának megvannak a maga előnyei, kockázatai és nem szándékolt következményei.

Az amerikai biztonsági garanciákra való kényelmes támaszkodás és a belső gazdasági-politikai problémák szintén hozzájárultak Európában a védelmi erőfeszítések elhanyagolásához. Oroszország 2022-es brutális ukrajnai inváziója ugyan sokkolta Európát és elindított egy (lassú) fordulatot a védelmi kiadásokban és a gondolkodásban, de a lemaradás jelentős. A TMI legfrissebb, 2024 októberi elemzése is arra figyelmeztet, hogy az európai szövetségesek nem használták ki elég hatékonyan az azóta eltelt időt a felkészülésre, és a keleti szárny megerősítésére tett ígéretek teljesítése lassan halad.

Európa nehézkes reagálásának okai

Európa nehézkes reagálására több strukturális ok is azonosítható:

  1. Történelmi és pszichológiai tényezők:
    • Európa “hozzászokott egy hosszú és békés időszakhoz” a hidegháború vége óta
    • A védelmi kiadások csökkentése és a “békeosztalék” élvezete mélyen beépült a politikai kultúrába
    • A fenyegetés érzetének hiánya a társadalmakban és a politikai elitben az orosz-ukrán háború ellenére
  2. Politikai-gazdasági korlátok:
    • Politikailag népszerűtlen a szociális kiadások csökkentése a védelmi kiadások javára
    • A gazdasági nehézségek, inflációs nyomás és költségvetési megszorítások
    • A védelmi ipari kapacitások leépülése, amit gyorsan nem lehet visszafordítani
  3. Belső kohézió hiánya:
    • Eltérő fenyegetés-értékelések Európán belül (pl. keleti vs. nyugati tagállamok)
    • Németország vonakodása a vezető szerep vállalásától
    • A lengyel-német együttműködés nehézségei a történelmi örökség miatt
  4. Intézményi kihívások:
    • Az EU és NATO közötti koordináció problémái
    • A védelmi döntéshozatal és tervezés széttagoltsága
    • Harmonizált védelmi beruházások hiánya, a nemzeti érdekek dominanciája

Különösen aggasztó a dokumentumokban említett “meglepő közömbösség”: “Meglepő azonban, hogy a jelenlegi helyzet komolysága mennyire nem hatolt be a nyugati elitek és közvélemény kollektív tudatába, annak ellenére, hogy közel három éve nagyszabású háború zajlik Ukrajnában.”

A hidegháború utáni illúziók tartóssága

A hidegháború vége után Európában elterjedt az a nézet, hogy a kontinens “túllépett” a geopolitikán és a tradicionális katonai biztonsági kérdéseken. Ez a szemlélet több formában is megnyilvánult:

  1. “Posztmodern” biztonságfelfogás: Európa (főleg Nyugat-Európa) egy olyan önképet alakított ki, ahol a gazdasági integráció, a nemzetközi intézmények és a normatív hatalom elegendő a biztonság garantálásához. A katonai erő szerepe marginálissá vált a politikai gondolkodásban.
  2. A történelem “vége” narratíva: Francis Fukuyama híres tézise, miszerint a liberális demokrácia globális győzelmet aratott, erősen hatott az európai stratégiai kultúrára, sugallva, hogy a nagyhatalmi versengés és a területi konfliktusok kora lejárt.
  3. A békeidőszak normalizálódása: A nyugati társadalmak “gazdag, nyitott társadalmak, amelyek hozzászoktak egy hosszú és békés időszakhoz”. Ez a békés időszak immár a normális állapotként rögzült az európai gondolkodásban.

A dokumentumok szerint 2014 (Krím annektálása), de főleg 2022 (Ukrajna teljes inváziója) óta a geopolitikai realitások visszatértek Európába, mégsem történt meg a megfelelő stratégiai alkalmazkodás. A szemléletváltáshoz alapvető mentális és kulturális változásra van szükség Európában, beleértve a “háborús gazdaság” szemlélet kialakítását, a katonai erő újraértékelését, és a generációs szemléletváltást.

Trump szerepe: Ébresztő vagy romboló?

Ebben a kontextusban kell értelmeznünk Donald Trump politikáját és retorikáját. Az ő Kínával szembeni kemény álláspontja és az európai szövetségesekre gyakorolt, gyakran nyers nyomása a védelmi kiadások növelése érdekében bizonyos szempontból rezonál a fent vázolt amerikai stratégiai megfontolásokkal. Felmerül bennem a kérdés, és a kezdeti kétségbeesést igyekszem ezzel enyhíteni: talán pont ez a „brutális”, a diplomáciai konvenciókat felrúgó megközelítés az, ami kizökkentheti Európát a tétlenségből? Lehet ebben némi igazság, hiszen a Trump által keltett bizonytalanság és sokk valóban hozzájárulhatott ahhoz, hogy Európa komolyabban vegye saját védelmének kérdését.

Ugyanakkor a kockázatok óriásiak. Trump módszerei – az EU nyílt támadása (az EU-t egyenesen az USA „átverésére” létrehozott szervezetnek nevezte), a NATO megkérdőjelezése, a Brexit támogatása, a bilateralizmus erőltetése (azaz a többoldalú egyezmények helyett a kétoldalú, ország-ország közötti megállapodások előnyben részesítése) – alááshatják a szövetségesi bizalmat és pont azt az európai egységet bonthatják meg, amelyre a hatékonyabb védelemhez és tehermegosztáshoz szükség lenne. Egy megosztott, önmagával és szövetségeseivel is vitában álló Európa nem lesz képes megfelelni a kihívásoknak. Trump EU-val szembeni ellenséges attitűdje, amely akár az Unió gyengülését sem bánná, kifejezetten ellentétesnek tűnik az USA hosszú távú stratégiai érdekével, amely egy erős, stabil és cselekvőképes európai partnerre építene a Kínával és Oroszországgal szembeni globális küzdelemben.

Ez a kettősség különösen élesen rajzolódik ki, ha Trump Ukrajnával kapcsolatos álláspontját vizsgáljuk. Miközben a TMI dokumentumokban (különösen Wess Mitchell “Strategic Sequencing, Revisited” tanulmányában) leírt stratégia szerint Ukrajnának kulcsszerepe lenne abban, hogy feltartóztassa és gyengítse Oroszországot, hogy az USA később a kínai fenyegetésre koncentrálhasson, Trump megközelítése teljesen ellentétes ezzel a logikával. Legfrissebb nyilatkozatai és politikai lépései – a kongresszusi ukrajnai segélycsomagok blokkolása, az Oroszországnak kedvező gyors megegyezés sürgetése, vagy akár az a kijelentése, hogy “bátorítaná” Oroszországot, hogy “azt tegyen, amit akar” bizonyos NATO-tagállamokkal – mind azt jelzik, hogy az újabb Trump-adminisztráció mintha nem követné a stratégiai szekvenálás elvét. Figyelemre méltó, hogy még a TMI társalapítója, a Trumphoz közel álló Elbridge Colby is arra figyelmeztet, hogy Oroszország gyengítése fontos lenne a Kínára való fókuszálás előtt – ez azonban láthatóan nincs összhangban Trump Oroszországgal kapcsolatos, inkább megbékélésre törekvő megközelítésével. Ez a stratégiai inkonzisztencia felveti a kérdést, hogy mennyire koherens Trump külpolitikai víziója, és hogy mennyire szolgálja az USA hosszú távú érdekeit.

A nacionalista jobboldal és Európa jövője

Ezzel párhuzamosan Európában is erősödnek azok a nacionalista jobboldali erők, amelyek a nemzetállami szuverenitást hangsúlyozzák, kritizálják a multilaterális intézményeket (főleg az EU-t), és a bilaterális kapcsolatokat részesítik előnyben. Bár ennek a megközelítésnek vannak érvei (pl. nemzeti érdekek közvetlen képviselete, rugalmasság), a mai világban – különösen a biztonság területén – rendkívül kockázatosnak tűnik. A kollektív védelem és a szoros szövetségesi együttműködés elengedhetetlen Oroszország elrettentéséhez. A nacionalista széttörekvés, a közös európai erőfeszítések megkérdőjelezése pont azt az egységet és hatékonyságot ásná alá, amelyre Európának a túléléshez és az amerikai elvárásoknak való megfeleléshez szüksége lenne.

Magyarország helyzete a viharban

Magyarországként ebben a helyzetben kettős helyzetben vagyunk. Egyrészt földrajzilag a stratégiailag kulcsfontosságú keleti szárnyhoz tartozunk. A kormány állítólag növeli is a védelmi kiadásokat a NATO-elvárásoknak megfelelően, és állításuk szerint komoly haderőmodernizációt hajt végre. Másrészt a kormány politikai retorikája és egyes külpolitikai lépései (különösen Oroszországgal és Ukrajnával kapcsolatban) gyökeresen eltérnek a szövetségesi fősodortól. Ez feszültségeket okozhat a NATO-n és az EU-n belül, és megnehezítheti a mélyebb katonai-politikai integrációt a közös védelmi erőfeszítésekbe, amelyeket a kor és az amerikai stratégia igényelne. Kérdés, hogyan tudunk megfelelni a növekvő elvárásoknak és fenntartani a szövetségesi bizalmat, miközben sajátos politikai utunkat járjuk.

Záró gondolatok

Összefoglalva, az amerikai stratégiai gondolkodás átalakulása, a Kínára való fókuszálás és Európa ezzel járó deprioritizálása egy létező folyamat, amelynek mély geopolitikai okai vannak. Európának erre válaszolnia kell a saját védelmi képességeinek megerősítésével és a terhek átvállalásával – ez nemcsak amerikai elvárás, hanem elemi európai érdek is. Ezt a stratégiai szükségszerűséget el kell fogadnunk és konstruktívan kell kezelnünk.

Ugyanakkor a politikai stílus, a szövetségesek hibáztatása, a multilaterális keretek megkérdőjelezése – amelyek Trump politikáját jellemezték és jellemezhetik a jövőben is – romboló hatásúak és veszélyeztetik a közös cél elérését. Európaiként az a feladatunk, hogy megértsük a mögöttes amerikai dilemmákat, de ne engedjük, hogy a politikai retorika aláássa a cselekvéshez szükséges európai egységet és a transzatlanti együttműködés alapjait. A tétlenség nem opció, de a széthúzás és a nacionalista különutak keresése sem az. Most van itt az ideje az egységes, erőteljes és stratégiailag átgondolt európai cselekvésnek, a szövetségesekkel való párbeszéd fenntartása mellett, még a nehéz időkben is.

 

, , ,
X-Aknák - az igazság nem odaát van!