Laïcité
Nagyon elgondolkoztat a The New York Times tegnapi podcastja: Franciaország, iszlám és laïcité (a beszélt nyelvet nehezebben értőknek angol leirat elérhető).
Nagyon bonyolult társadalmi problémákkal nézünk szembe a világon mindenhol, és az egyik persze a kultúrák keveredése, a multi-kulturaliznus, annak előnyei és problémái. A podcast adása arról szól, hogy hogyan érinti a muszlim közöség méretének nagy arányú növekedése Franciaországban az állam és vallás kapcsolatát. Mindig nagyon érdekeltek azok a társadalm kérdések, amelyekre valószínűleg nincs tökéletes megoldás, és ha valamilyen elfogadható megoldás van, akkor az tán úgy található meg, ha kilépünk az eddigi gondolkodási keretek közül. Kétséges persze, hogy ez mindenkor sikerülhet-e, és ebben az esetben sem látszik még ennek a jele. Ezzel kapcsolatos az az érzésem is, hogy éppen ezért tán nem egy sima konzervatív – liberális kérdéskör ez. Persze vannak most populáris narratívák erre a két oldalon, de ha valaki kicsit jobban belemerül, akkor kiderül, hogy igen nehéz lenne a problémára mai konzervatív vagy liberális nézőpontból megoldást találni, még ha figyelmen kívül hagynánk is azt, hogy akkor az egyik oldalnak le kellene győznie a másikat.
Nagyon laikus vagyok ebben a témában, de hát azok vagyunk a legtöbben. Mégis mi szavazunk, mi esünk egymásnak a viták során. Ezért hát leírom, hogy mi “jött le” nekem erről a témáról a műsor hatására.
Franciaországban – csakúgy mint a legtöbb európai országban – hosszú ideig az egyház és az állam nagy mértékben átfedett. A Francia forradalom idején született meg az az elképzelés, hogy az állam ügyeit és az egyház ügyeit el kell egymástól választani. Így jöttek létre a szekuláris állami berendezkedések. Mindez közel sem természetes, amit az is mutat, hogy a világ több muszlim országában – ha jól értelmezem – ez a szétválasztás csak részben vagy akár sehogy sem történt meg. De még Franciaországban is csak 1905-ben foglalták törvénybe az állam és egyház szétválasztásának elvét, a szekularizmust, amit a laïcité fogalom fejez ki.
Az amerikai podcastban érdekes módon állították szembe a laïcité elvét az amerikai vallásszabadság elvével. A laïcité az állam függetlenségét fejezi ki az egyháztól elsősorban, míg az amerikai megközelítés a vallások szabadságát az államtól. Persze a laïcité is magában foglalja a vallás szabadságát, de az amerikai felfogással szemben nagy súllyal esik a latba az, hogy a vallás olyan magánügy, aminek nem szabad beleszólnia a közügyek, a politika gyakorlásába. Ennek megfelelően a publikus helyeken – és ide tartoznak az iskolák is – nem szabad megjelennie a vallásos szimbólumknak. Konzervatív ismerőseim ezt a gyakorlatot nagyon elítélik beszélgetések során, és a (keresztény) vallás visszaszorításaként, sőt akár tiltásaként magyarázzák. Pedig Franciaországban – érzésem szerint – ez sokkal inkább elfogadott dolog volt, nem értékelték így.
Mára azonban a muszlim közösség Franciaországban a legnagyobb európai kisebbséggé nőtte ki magát. Az európai történelmet nem “vérükben” hordozó francia muszlimok számára egyértelműnek tűnt, hogy vallásuk jelképeit viseljék publikus helyeken is. Voltak kisebb problémák ebből, amikor a muszlim lányok jellegzetes kendőviseletét akarták a laïcité-re hivatkozva betiltani az iskolákban, de akkor a francia bíróság ezt felülbírálta. Később azonban előfordultak olyan esetek, amikor iskolásfiúk (a podcastból nem derült ki, de vélhetően muszlim fiúk) erőszakkal próbálták rávenni a lányokat az iskolában a fejkendő (scarf) viselésére. Ez már egyértelműen a laïcité megsértését jelentette, és ekkor kezdték bevezetni a fentebb említett tiltást a publikus helyeken. A riporter beszélgetőpartnere – egy francia újságíró – elmondta, hogy amikor iskolás volt, a matektanár felszólította az egyik diákot, hogy a nyakában lógó keresztet dugja a pólója alá. Egyébként ezzel egyet is értettek, nem volt belőle vita.
Az elmúlt évek terrorcselekényei Franciaországban egyre erősebben előhozták ezt a kérdést. Kisebb szünet után múlt év vége fele egy 18 éves, egyébként 6 éves kora óta Franciaországban élő csecsen fiú lefejezett egy tanárt, mert az szerinte szentségtörést követett el az óráján Allah ellen (az esemény előzményeit a podcastban részletezik). Emmanuel Macron kormánya úgy látja, hogy a megoldás a laïcité elvének megerősítése, például azzal hogy a fiatal gyerekek otthoni iskoláztatását megtiltsák (a szeparálódás elkerülése miatt), és annak megkövetelése, hogy a vallási csoportok tegyenek hűségnyilatkozatot a mindenkori francia kormánynak. Mindezt egyébként sok muszlim imám és egyéb értelmiségi nem ellenzi, mert megértik, hogy a laïcité célja nem a vallások ellehetetlenítése, hanem a közélet, a politika vallásoktól való függetlenségének megőrzése. Mások viszont úgy értelmezik, hogy ezek a szabályok a muszlimok ellen lettek megfogalmazva. A podcastban nem merült fel az – és ezt a The New York Times weboldalán néhány hozzászóló meg is említette -, hogy ezek a szabályok MINDEN vallásra vonatkoznak, csak a katolikus egyházak már átestek ezeken a folyamatokon, és kialakították az együttélésüket a szekuláris politikával. Ez most ilyen értelemben tényleg a muszlim vallásúakat érinti igazán, de nem egyenőtlenül a katolikusokkal szemben.
A laïcité-t mondják a francia együttélési politika alapjának is. Az amerikai megközelítéssel ellentétben ez tényleg egy asszimilációs jellegű megközelítés. Ha nálunk akarsz élni, akkor fogadd el az értékeinket. Nem a katolikus értékeket, hanem a szekuláris értékeket, amelyek biztosítják a vallások szabadságát, de megkötöttségeket írnak elő a valások közéletre gyakorolt közvetlen hatásával kapcsolatban.
Libeális ismerőseim valószínűleg kiállnak a “multikulti” mellett és felháborodnak a korlátozásokkal szemben, amit most a muszlimok éreznek. Konzervatív ismerőseim amiatt tiltakoznak, hogy a laïcité miatt az iskolákból száműzve lettek a keresztek. Most akkor a laïcité mindenkinek ROSSZ? Az aszimiláció ilyen értelmű megkövetelése rossz? Inkább úgy kellene újragondolni a laïcité elvét, hogy azt ki kellene vezetni? Mindenki viselhesse, helyezhesse el vallása jelképeit publikus tereken is? Hiszen punk, hipszter identitását is bárki felvállalhatja publikusan, a Meleg Büszkeség napján sokakat megbotránkoztató jelképeket viselnek a felvonulók. Miért kell a vallási hovatartozást másképpen kezelni, mint a nem vallásos identitás megnyilvánulásokat? Veszélyesek a vallások? Vagy csak az iszlám vallás veszélyes? Vagy éppen csak a katolikus?
Azt hiszem, az első lépés a normalitás irányába az lenne, ha elismernénk közösen, hogy ezek NAGYON BONYOLULT kérdések. Nincs bizonyosan jó megoldás, nyitottan beszélni kell róla. El kell fogadni, hogy a másik oldal képviselőinek valószínűleg messze legnagyobb része is alapvetően ugyanolyan normális ember, mint mi, csak más kultúrális háttérrel rendelkezik. Ettől még nem biztos, hogy akárhogyan össze lehet keverni ezeket a kultúrális háttereket. A konzervatív szemlélet abból indul ki, hogy bár biztos nem volt tökéletes eddig sem minden, de legalább működött. A laïcité egy hosszú idő alatt kiizzadt kompromisszumos megoldás az állam és az egyház között. A liberálisok szerint a világ globalizálódását, az embertömegek mozgását úgyse lehet megállítani, akkor meg az a legjobb megoldás, ha előrerohanunk, le kell bontani az eddigi korlátokat és egymás különbözőségét elfogadva új típusú együttélést kell megvalósítani.
Én részben ijedten szemlélem, hogy milyen bonyolult a világ, és hogy láthatóan nincsenek kész megoldások, sőt tán nincs is tökéletes megoldás. De igyekszem megérteni mindkét fél álláspontját, és látom is, hogy sok hasonló kérdésben fokozatosan változik az álláspontom. Ez is ijesztő, de egyben megnyugtató is.
