Atomalku Teheránnal – reflexiók Ara-Kovács Attila írására

“Obama már nem sokat veszthet” — Ara-Kovács Attila ezzel a szentenciával indítja az Iránnal kötött atomegyezményről szóló írását, amely a Magyar Narancs Online-on jelent meg július 18-án, de a szerző a DK honlapjára is feltette. Ezzel a felütéssel Ara-Kovács az egyezményről is tömören összefoglalja az álláspontját, hiszen aki nem sokat veszíthet, az csak a saját pillanatnyi érdekét nézi, általában fűhöz-fához kapkod, és nem sokat törődik azzal, milyen távolabbi következményekkel járnak a tettei másokra nézve.

Az Iránnal megkötött (de még nem ratifikált) egyezmény értékelésénél azonban nem abból kell kiindulni, hogy egy kudarcos, sikeres vagy átlagos elnök hozta létre. A helyes sorrend ennek éppen a fordítottja: Csak az Iran-deal (meg például az Obamacare) kihatásainak az ismeretében lesz majd képes az utókor ítélkezni az USA első afro-amerikai elnökének a teljesítményéről. Ma nem ítélkezni, hanem érvelni kell — vagy legalábbis kellene.

Obama személye helyett magára az egyezményre kell koncentrálnunk, arra a két kérdésre, amely a megítélése szempontjából alapvető fontosságú:

  1. Léteznek-e az egyezménynek koncepciójukban eltérő alternatívái, és jobb-e ez, mint a riválisai?
  2. Az egyezmény a procedurális-technikai részleteit tekintve ésszerű mértékben garantálja-e a kitűzött cél megvalósítását?

Senki sincs abban a helyzetben, hogy a 2×2 bizonyosságával adjon választ erre a két kérdésre. Csupán érvelésről lehet szó és arról, hogy kinek az érvei tűnnek meggyőzőbbnek. Obama személye csak itt jut szerephez. Az egyezmény bizonyára elsősorban az ő intencióin alapul, ezért az érvei kitüntetett figyelmet érdemelnek. Július 14-én egy 45 perces video-interjúban fejtette ki őket Thomas L. Friedmannak. Friedman videofelvételt tartalmazó cikke írásos összefoglalót is tartalmaz a beszélgetésről. Ebből most csak néhány passzust tudunk idézni, noha természetesen minden részletében érdekes. A videofelvétel azonban sokkal többet nyújt, mint a cikk, mert az Elnök fejtegetéseit követve önkéntelenül részesévé válunk annak a folyamatos, koncentrált erőfeszítésnek, amely az elgondolásának a lehető legvilágosabb, legmeggyőzőbb megfogalmazását célozza.

A beszélgetés elején Friedman így foglalja össze, hogy Obama szerint miről szól az egyezmény és miről nem:

A dolgozószobájában készített 45 perces interjúban az Elnök újra meg újra hangsúlyozta: Ne annak alapján ítéljenek meg, hogy ez az egyezmény megváltoztatja-e Iránt, véget vet-e Irán agresszív cselekedeteinek arab szomszédjai ellen, vagy enyhíti-e a siíták és a szunniták közötti ellentéteket. Csak egyetlen egy kérdésben kell ítélkezniük: Megakadályozza-e ez az egyezmény Iránt abban, hogy a következő tíz évben atomfegyver birtokosaként jelenjen meg a porondon, és ezzel Amerika, Izrael és arab szövetségeseink számára előnyösebb helyzetet teremt-e, mint bármilyen más szóba jöhető alternatíva.

Friedman idézi magát Obamát is:

“Az egyezményt nem annak alapján ítéljük meg, hogy rendszerváltozást idéz-e elő Iránban. Azt sem várjuk tőle, hogy rendezzen minden Iránra visszavezethető problémát, vagy lehetetlenné tegyen minden olyan gazságot a földkerekségen, amely vele hozható kapcsolatba. Az egyezmény sikerét egyedül azon mérjük le,… hogy Irán ne jusson atomfegyver birtokába. Mindig is erről volt szó. Amit pedig erről mondani tudok, és meggyőződésem szerint be is tudunk bizonyítani, az az, hogy ez az egyezmény messze a legbiztosabb útja annak, hogy Iránnak ne legyen atomfegyvere, és ezt az egész világgal együttműködve valósítjuk meg anélkül, hogy új háborús konfliktusba keverednénk a Közel-Keleten.”

Az egyezménnyel szemben az egyik fő ellenvetés az, hogy Iránban nem lehet megbízni. Friedman ezzel kapcsolatban szó szerint idézi Obamát:

“Egy dolgot tehetünk” — folytatta az elnök. “Ezt mondjuk nekik: ‘Az eddigi viselkedésük alapján, valamint a bizonyítékokkal alátámasztott gyanú ismeretében, hogy atomprogramjuk keretében atomfegyver kifejlesztésével is próbálkoznak, tudva továbbá a régió destabilizációját célzó tevékenységükről, valamint a terrorcselekményekhez nyújtott támogatásukról, nem bízhatunk a fogadkozásukban, hogy atomprogramjuk kizárólag békés célokat szolgál. Ezt csak megfelelő garanciák alapján fogadhatjuk el .’ Ez az oka annak, hogy a rendszer, amelyet kidolgoztunk, nem a bizalmon alapul, hanem egy olyan ellenőrizhető mechanizmuson, amely képes minden rendelkezésükre álló útvonalat kiiktatni.”

Mivel jelen cikkünk az Ara-Kovács Attilával való polémia szándékával készült, tőle is idéznünk kell azt a bekezdést, amely Obamának ezzel a gondolatmenetével foglalkozik:

Már csak ezért sem egészen érthető, milyen érdekek szóltak amerikai részről amellett, hogy ilyen formában egyezzenek meg Iránnal – azon túl persze, hogy Barack Obama nagyon szeretne olyan politikusként búcsúzni a Fehér Háztól, aki pont az ellenkezőjét cselekedte, mint George W. Bush, mely utóbbi politikáját még mindig erőteljes bírálatok érik, s nem csak demokrata oldalról. A tény, hogy maga az elnök is így nyilatkozott: „A megállapodás nem a bizalomra, hanem az ellenőrzésre épül”, s ez sokat elmond a kétségekről.

Pedig az interjúban Obama kitér ezekre az érdekekre rögtön az előző bekezdésben mondottak után:

Az elnök rámutatott, hogy ez a hozzáállás ugyanazon a stratégiai logikán alapul, amelyet elődei, Richard Nixon és Ronald Reagen követett Kína és a Szovjetunió irányában.

“Mint nyilván tudja, Ronald Reagennel egy csomó dologban nem értek egyet, de abban feltétlen csodálója vagyok, hogy felismerte: Amennyiben mód van egy olyan ördögi hatalommal kötött egyezmény ellenőrzésére, amely az elpusztításunkra tör és ráadásul még összehasonlíthatatlanul nagyobb fenyegetést is jelent számunkra, mint amellyel Iran valaha is rendelkezhet”, akkor ezt az egyezményt érdemes tető alá hozni. “Richard Nixonnal se egyezik a véleményem sokmindenben, de ő megértette, hogy van egy esély, egy lehetőség arra, hogy Kína új utat válasszon. Az ember átgondolja ezeket a kísérleteket, és arra a következtetésre jut, hogy a védelmi készültségünk megőrzésével párhuzamosan, nem adva fel a képességünket, hogy erélyesen, katonai eszközöket is bevetve lépjünk fel barátaink és szövetségeseink védelmében, vállalnunk kell a kockázatot. Ez a józan, praktikus tanulság. Nem naivitásról, hanem arról a felismerésről van szó, hogy ha bizonyos ellentéteket fel lehet oldani erő felhasználása nélkül, akkor ez sokkal jobb lehetőség nekünk éppúgy, mint a régió lakossága számára.”

A beszélgetés során Friedman kétszer is utalt rá, hogy az egyezmény megmozgathatja az iráni civil társadalmat, amely 2009-ben komoly kihívást jelentett a muzulmán vallási hatalom számára. Obama megerősítette, hogy az egyezménnyel valóban “lehetőséget kapnak döntő lépések megtételére annak érdekében, hogy konstruktívabb viszonyt alakítsanak ki a világgal” , de hangsúlyozta, hogy “a célkitűzésünk ebben a kezdeti stádiumban szerényebb: azt akarjuk biztosítani, hogy Iránnak ne legyen atomfegyvere.”

Milyen alternatívája lehet ennek a megegyezésnek?

“Netanjahu miniszterelnök és az egyezmény más ellenzői előnyösebbnek tartanák, ha Irán egyáltalán nem rendelkezne nukleáris technológiával. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy Iránon belül ne legyen meg az ehhez szükséges tudás. A nukleáris technológia azonban ma már egyáltalán nem olyan bonyolult dolog, ezért nem lehet az előrelépés mértékéül azt a feltételt szabni, hogy a jövőben lehetőleg sohase juthassanak az atomfegyver előállításához szükséges kapacitás birtokába — ez nem lehet a megfelelő mérték. A jó kérdés az, hogy vajon rendelkezünk-e olyan ellenőrző eljárással, garanciákkal és nemzetközi konszenzussal, amely mellett nem éri meg nekik a dolog. Ez az, amit megvalósítottunk.”

A szankciók további fenntartásával kapcsolatban az Elnök a következőt mondta:

”Arról próbáltam meggyőzni az egyezmény ellenzőit Netanjahu miniszterelnököt is beleértve, hogy egyezmény hiányában a szankciók további fenntartása már nincs a pakliban. Nem szabad elfelejteni, hogy nemcsak Irán fizeti meg a szankciók árát. Kína, Japán, Dél-Korea, India számára — és gyakorlatilag a világ minden olajat importáló országa kapcsolatban állt Iránnal, — a szankciók fenntartása dollár-milliárdokba került.

Bizonyos tekintetben az Egyesült Államok fizette a legalacsonyabb árat értük, mert Irán nem tartozik a legfontosabb üzletfeleink közé. A többiek azonban jelentős áldozatot hoztak. Azért tették meg, mert a kormányom, a diplomatáink és időnként én magam képesek voltunk meggyőzni őket arról, hogy az atomfegyver probléma megoldásának egyedüli útja az, ha Irán szenvedni fog a szankcióktól.”

Mindezek alapján a cikkünk elején feltett (1) kérdésre nagy vonalakban a következő választ adhatjuk: Az egyetlen megfogalmazott alternatíva keményvonalas, amely szerint Iránt meg kell akadályozni abban, hogy valaha is atomfegyverhez jusson. Arról, hogy milyen módon képzelik ezt megvalósítani, csak találgathatunk. Az egyezmény hívei kompromisszumos, véges időtartamra szóló megoldásra törekedtek és azt remélik, hogy ez a magatartás elősegítheti az iráni demokratikus erők újbóli mozgásba hozását.

Az (1) kérdés a politikai stratégiára vonatkozik, a (2) azonban elsősorban szakmai jellegű. A megválaszolása kétfajta kompetenciát igényel: jártasságot a nukleáris technológiában, és tapasztalatot az ellenőrzési eljárásokban. Egzakt válaszokra azonban a probléma természeténél fogva itt se számíthatunk, ezért a szakvélemények mérlegelését nem spórolhatjuk meg. Ha valahol, itt az ördög valóban a részletekben rejlik, amelyekbe azonban meg se kíséreltünk belelátni. Az alábbiakban ezért csak két fontos fogalom ismertetésére szorítkozunk.

Az egyik legfontosabb fogalom a breakout time. Ez azzal az idővel egyenlő, amely (egy kiválasztott időponthoz képest) annyi megfelelően feldúsított uránium (weapons-grade uranium: WGU) előállításához szükséges, amennyi egy bomba létrehozásához kell. Ez az idő természetesen a rendelkezésre álló nyersanyag és feldolgozási kapacitás függvénye. A becslések szerint Irán esetében a breakout time jelenleg (az érvényben lévő szankciók mellett!) 3-7 hónap lehet.

A breakout time fogalma az egyezmény életbelépésével se veszíti el a fontosságát. Ha ugyanis egy adott időpontban kiderül, hogy Irán megszegi az egyezményt, akkor a breakout time azzal az idővel egyenlő, amennyi Iránnak rendelkezésére áll a leleplezés időpontjához viszonyítva egy bomba elkészítéséhez. Kívánatos lenne, ha az egyezmény hatására a breakout time növekedne, de — úgy látszik — ez nem valósítható meg. Ezért az egyezmény fő célkitűzése, hogy Irán ne szegje meg azt: Egyrészt az ellenőrzés hálója legyen elég sűrű, másrészt Iránnak ne érje meg a csalás, mert ez a szankciók visszaállítását jelentené.

A másik fogalmat, amely a szankciók visszaállításával kapcsolatos, Somini Sengupta, a New York Times kolumnistája így magyarázza:

Az egyezmény legszokatlanabb eleme az úgynevezett snapback mechanizmus, amely újra életbe lépteti az ENSz korábbi szankcióit. Az egyezmény lehetővé teszi, hogy amennyiben Irán megsérti a megállapodást, automatikusan újra életbelép a szankciók teljes rendszere a Biztonsági Tanácsban megejtett szavazás nélkül, ahol fennállna a vétó lehetősége egy állandó tag, például Oroszország részéről, amely a Tanácsban Irán legközelebbi támogatója.

A snapback mechanizmus lehetővé teszi, hogy a szerződést aláíró hat nagyhatalom bármelyike jelezhesse, ha az egyezmény megszegését tapasztalja. A jelentését erről egy speciális egyeztető testület elé terjeszti. Amennyiben az aggály megoldatlan marad, 30 nap elteltével a korábbi szankciók automatikusan újra életbe lépnek…

A szankciók felújításának megakadályozását a Biztonsági Tanácsnak kell megszavaznia, de ezt az USA és nyugati szövetségesei megvétózhatják.

A snapback ilyen módon lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államok, Irán legkövetkezetesebb ellenfele a Tanácsban, a vétójogot előnyére használhassa fel. “A vétójog hatása ezzel az ellenkezőjébe fordul át” mondotta a Tanács egyik diplomatája. “Az él majd a vétójogával, aki a szankciókat újból be akarja indítani.”

Teljességgel normális dolog, hogy egy ilyen fontos diplomáciai lépésnek, mint amilyen az Iránnal kötött egyezmény, vannak bírálói, sőt kifejezett ellenzői is. De az már egyáltalán nincs rendjén, ha az ellenzők érvelése tisztán ad hominem jellegű. Márpedig a perdöntőnek szánt érvük az, hogy az egyezmény létrehozását egy olyan elnök szorgalmazta, akinek már nincs vesztenivalója.

Az természetes, hogy egy elnök, ha van víziója az országa jövőjéről, a második periódusában szívesebben próbálkozik kockázatosabb reformok, újítások bevezetésével, mint az elsőben. De ezt az attitűdöt nem a “nincs vesztenivalója” predikátum fejezi ki. Obama mindkét elnöki periódusa világosan bizonyítja, hogy elnökségét jól meghatározott célok elérésére kívánta felhasználni, például arra, hogy negyven millió — négy magyarországnyi — teljesen ellátatlan honfitársának biztosítsa az alapfokú egészségügyi ellátást. A diplomáciai kapcsolatok javítása Iránnal (és Kubával) bizonyára szintén szerepelt a tervei között. De ezt a törekvését úgy beállítani, hogy “úgysincs vesztenivalója” egyszerűen rágalom.

A közvéleménykutatások szerint azonban az amerikai választók többsége valószínűleg osztja ezt a torz megítélést: Ara-Kovács cikke ebből a nézőpontból alighanem teljesen reális. Az Elnök ilyen mértékű leértékelődésének azonban nagyon világos magyarázata van: Egy masszív populista republikánus ellenzéki tömb — a “tea party”— példátlan (?) rágalomhadjárata.

A helyzetet legegyszerűbben talán azzal érzékeltethetjük, ha szó szerint idézünk a New York Times április 11-én kelt Az Obama-ellenes hadjárat újabb fázisa című szerkesztőségi cikkéből három bekezdést:

A republikánus törvényhozók Washingtonban és az országban mindenütt 2009-es hivatalba lépése óta arra törekednek, hogy Obama programját blokkolják, őt magát pedig személyében rossz hírbe hozzák. A jelenleg ellene intézett támadások hangneme azonban még az eddigiekhez viszonyítva és a politikai diskurzus lehangoló állapotának ismeretében is különösen felháborító. Ugyanez érvényes a támadások indítékára is: Nemcsak Obama politikáját akarják kétségbe vonni, hanem elnöki pozíciójának legitimitását is.

Olyan támadásról van szó, amelyben visszhangzik az Obama amerikai állampolgárságát megkérdőjelező korábbi republikánus gyanúsítás. Ezek otrombán rasszista akciók voltak — folyamatosan utaltak rá, hogy Obama fekete, azt sugallták, hogy afrikai, és azt a hamis hiedelmet plántálták az emberek fejébe, hogy titokban még muzulmán is. A jelenleg folyamatban lévő offenzíva ennél körmönfontabb, de lehetetlen nem észrevenni, hogy a rasszizmusnak ebben is szerepe van.

Az Elnök legitimitását a legbotrányosabban talán az az iráni vezetésnek címzett levél vonja kétségbe, amelyet 47 republikánus szenátor írt alá és a közlendője az, hogy Obamának nincs felhatalmazása arra, hogy Iránnal az atomfegyver programról tárgyalásokat folytasson. Képzeljük csak el, milyen felháborodást keltett volna a republikánusok soraiban, ha egy demokratákból álló hasonló csoport 1986-ban levelet írt volna Mihail Gorbacsovnak arról, hogy Ronald Reagen a téli reykjaviki tanácskozáson felhatalmazás nélkül tárgyalt az atomfegyverzetről.

Mi a magyarázata a republikánus lejárató kampánynak? Nyilván szerepet játszik benne a még korántsem teljesen legyőzött amerikai rasszista hagyomány, a populizmus világméretű térhódítása, de az a speciális körülmény is, hogy a republikánusoknak 2016-ra nincs posszibilis elnökjelöltjük, aki tekintélyben akár csak megközelítené John McCain szenátort. Ilyen körülmények között a republikánus párt az, amelynek nincs veszíteni valója, és a képviselői közül sokan valóban ennek megfelelően viselkednek.

Nagy kérdés, hogy az Obama-ellenes lejárató kampány hogyan befolyásolja majd Hillary Clinton elnöki esélyeit. Igaz lehet, hogy Clinton azért jelentette be a vártnál későbben az indulását, mert egy ilyen nehéz helyzetben több időt vett igénybe kampánystratégiájának a kialakítása. Nehezen hihető azonban Ara-Kovácsnak az az értesülése, amely szerint Hillary Clinton is azzal házal nagy és befolyásos amerikai zsidó szervezeteknél, hogy az ő kül- és főként Izrael-politikája egészen más lesz, mint amilyen Obamáé volt, sőt bizalmasan azt is elárulta: ő “jobb barátja lesz Izraelnek, mint amilyen Obama elnök volt”. Obama Izrael-politikájának alapköve az egymás mellett létező Izrael és Palesztin állam, és ennek megfelelően az izraeli telepek létrehozásának leállítása a jövendő Palesztin állam területén. Netanjahu miniszterelnök hallani se akar egyik elképzelésről sem, és ez szembeállította szinte az egész nyugati világgal. Teljesen valószínűtlen, hogy Clinton ebben az izraeli miniszterelnök partnere lehetne.

Hraskó Gábor és Hraskó Péter


Források

X-Aknák - az igazság nem odaát van!