Itt járt a legnagyobb – Mriya
Húsz órás késéssel, nedves, esős, ködös időben érkezett Ferihegy repülőtérre a világ legnagyobb repülőgépe az Antonov An-225-ös – Mriya. A gépből egyetlen működő példány épült 1988-ban a szovjet űrsikló, a Buran szállítására.
A Legnagyobbnak már pénteken délután fél négykor meg kellett volna érkeznie Kievből. A késésről szóló első hírek után már-már reméltem, hogy aznap nem érkezik meg, hiszen a korai alkonyatban már semmit nem láttunk volna belőle. Szombat reggel újra ködös, esős időre ébredtünk, és már attól féltünk, hogy most meg a látási viszonyok miatt nem fog jönni a gép. Végül elindult és ettől kezdve azon folyt a vita, hogy melyik irányból fog érkezni. Mi, szerencsés kisebbség még bizakodóak lehettünk, hiszen a reptéren belülről néztük az eseményt, de a kerítésen kívül várakozóknak egyáltalán nem volt mindegy, hogy Budapest felől – azaz északról -, vagy Vecsés felől érkezik-e a gép. Rossz választás esetén semmit sem látnának az Antonovból.
A nagyon gyenge déli szél miatt a személyszállító gépek a “szembeszeles” 13-as pályákra (130 fokos irányú) érkeztek, de a hírek szerint a hatalmas gépet zajvédelmi okokból nem akarták Budapest területe felett bevezetni. Végül a pilóta határozott kérésére mégis a szokványos szembeszeles megközelítést alkalmazták. Ez az utolsó pillanatokban történt változtatás nehéz helyzetbe hozta a reptéren kívüli érdeklődőket. A hirtelen megindult mozgolódásban sokan beragadtak autóikkal a nedves földutakon és lemaradtak a gép érkezéséről.
Én a többi újságíróval az A7-es gurulópálya melletti aszfaltútról vártam Mriya-t. Az eső kitartóan esett, a felállított kamerámat le kellett takarnom. Végül telefonhívást kaptam otthonról, hogy a gép félelmetes hanggal elhúzott a házunk felett a ködben. Percek voltak hátra és észrevettem, hogy a fényképezőgépemben megint gond van az elemekkel. Az erősödő esőben kétségbeesetten ráztam ki az elemeket és gyömöszköltem be egy másik készletet. Hirtelen kiáltások hangzottak: “Itt van! Itt van! Hol, merre?”. A nagy ködben a 84 méter hosszúságú gépóriás alig tűnt fel. Mire előbukkant, már a fő futói földet értek, és levegőben lévő orrfutókkal lassult a gép, de másodpercek alatt eltűnt a 13 bal pálya vége fele a ködben. Keserű kacajok hangzottak: “Erre vártunk húsz órát! No ebből se lesz díjnyertes fotó!”
Ekkor kaptuk a hírt, hogy a gép nem a kifutón fog visszataxizni a pálya északi vége melletti B5 várakozási ponthoz – ahol majd megrakodják -, hanem a közvetlen mellettünk lévő A7-es gurulóúton. Ez már izgalmasabban hangzott és azt tippelgettük, hogy vajon a fejünk fölé ér-e majd a gép 88 méter fesztávolságú szárnya? Sokat hallottam már az An-225 hatalmas méreteiről, de amikor méltóságteljesen előbukkant a ködből, akkor bizony majdnem elfelejtettem a videokamerát kezelni. Minduntalan szabad szemmel bámultam a közeledő óriást, a kamera el-elmaradt.
Ahogy eltűnt a gép, rögtön buszra szállítottak minket és a B5 várakozási pontra vittek. Mriya már leállított hajtóművekkel állt ott, csak a még mindig áramot és sűrített levegőt termelő segédhajtómű sivító hangja hallatszott. A gépet nem vezették az apronra, a gépek rendes parkolóhelyéül szolgáló nagy betonplaccra, hanem a 13 bal pálya elején lévő gurulóút kiöblösödésében készültek fel a kiszolgálására. Ennek megfelelően a gép ittartózkodása idején a 13L/31R pálya csak a K gurulóútig volt használható, a B5 guruló a pálya végéhez le volt zárva.
Az Antonov An-225 érdekessége – a kisebb An124 testvérhez hasonlatosan -, hogy a rakodás a felhajtott orrkúp alatt, előlről történik. Az orrkúp emelése során a pilótafülke kis előrenyúló csonkként mozdulatlan, vízszintes marad, így az oda futó tengernyi kábel, vezeték nem hajlik minden pakoláskor, és a műszereket sem kell különlegesen rögzíteni. Ez után valami fantasztikus történik: a gép elkezdi előrehajtani a dupla orrfutóját és az üresen 165, megrakottan 600 tonnás monstrum “letérdel”, pontosabban fogalmazva “lekönyököl”, hogy a belsejében “összehajtogatott” rámpa kibomolva enyhe lejtős felhajtást biztosítson a ki- és behajtáshoz, pakoláshoz.
Ekkor szabályosan megrohantuk a gépet és betódultunk a lenyűgöző alumíniumhengerbe, amely teljes Boeing géptörzs, mozdonyok, vagy akár öt harckocsi befogadására is alkalmas. Hamarosan teherautóoszlop indult el felénk és megkezdték a berakodáshoz való előkészületeket. A gépet a MOL Csoport bérelte ki, hogy Ománban végzendő geológiai kutatásaikhoz szállítson eszközöket. Az öt, egyenként 24 tonnás szeizmikus vibrátor mesterséges mini-földrengéseket képes kelteni; a föld alatti geológiai struktúrákról visszaverődő lökéshullámok jeleit pedig egy önnmagában is 30 tonnás kiértékelő számítógépes egység értékeli. Ezen mérések eredményei alapján kezdenek majd a reményt keltő helyeken próbafúrásokat a kőolajlelőhelyek pontosabb felderítése érdekében.
A teljes 180 tonnás rakomány behajózását már nem volt lehetőségünk végigkövetni. Élményekkel gazdagon kászálódtunk fel csuromvizes kameráinkkal a várakozó buszokra. A majd egy napos késést követően már újságírók bámészkodásától mentesen kezdték meg a berakodást, hogy a gép még aznap éjjel elindulhasson a hosszú útra, amelyet a tervek szerint még egy athéni és egy kairói technikai leszállás szakít majd meg.
Késő éjjel még a videókat és a fényképeket szerkesztettem, amikor 11 óra körül az internetes levelezőlistán megjelent a hír: A Mriya már megkapta a hajtóműindítási engedélyt és indulásra kész. A lepihent város csöndjét fura morgás kezdte megszakítani. Feltéptem dolgozószobám ablakát. A megfordult és megélénkülő szél kitisztította a levegőt és a hatalmas gép a házunk felett dübörgött el. Mint a hozzá képest eltörpülő Jumbo esetén, most is elámultam, hogy milyen csigalassúsággal halad a hatalmas, megrakott gépmadár.
A videokamera az ablak melletti asztalon hevert. Nem akartam kapkodni. Inkább átadtam magam az egyedülálló élménynek…