Az evolúció csúcsa
Azt hiszem azzal csak nagyon kevesen vitatkoznak, hogy az állatvilág részének számítunk magunk is, közös őssel rendelkezünk a többi állatfajjal – az egerekkel például génkészletünk közel 95%-a azonos. Azonban abban már nincs teljes egyetértés, hogy mi jelentjük-e legalábbis valamilyen értelemben az evolúció csúcsát? Szerintem a társadalmunkban jelentkező nagyon komoly strukturáltság, a világra gyakorolt igen jelentős hatásunk igazolja, hogy nem vagyunk egyenértékűek a többi élőlénnyel.
Bár fajunk tökéletesedése már jóval régebben kezdődött, mégis körülbelül tízezer évvel ezelőttre tehető azon jelentős események kezdete, amelyek ahhoz vezettek, hogy rövid idő alatt biologikumunk és társadalmi berendezkedésünk gyökeresen megváltozott és hogy mára gyakorlatilag uralmunk alá hajtottuk az egész világot.
Eleink abban az időben kezdtek felhagyni a vadászó és esetenként halászó életmóddal. A csökkenő erőforrások rákényszerítették őket, hogy bizonyos állatfajokat megszelidítsenek és képességeiket saját hasznukra fordítsák. Őseink valószínűleg Egyiptom területén kezdték először háziasítani a csordákban élő, bizonyos szociális viselkedésmintát mutató – a Hominidák csoportjába tartozó – főemlősöket. A korai leletek arra mutatnak, hogy voltak próbálkozások más főemlősfajták – a csimpánzok és a gorillák háziasításával is, de végül a mérleg a sokkal inkább elterjedt és befolyásolhatóbb Homo sapiens – köznapi nevén az ember – irányába mozdult el.
Az emberi faj domesztikálása a kezdetektől fogva nagyon sikeres volt. Primitív emberi alkotások bizonyítják, hogy fajunkat sok helyütt istenként tisztelték (ennek modern megnyilvánulása náluk az úgynevezett UFO hit – Unidentified Felis Object). A legnagyobb gondot máig az emberek takarmánnyal való ellátása jelenti. A takarmány nagy részét falták fel a rágcsálók és ez ellen komoly eszközökkel kellett fellépnünk. Ezen megterhelő négylábi munka alól csak az utóbbi évtizedekben tudtunk felszabadulni, amikor is sikerült a rágcsálók ellen megfelelő vegyi védekezést kidolgozni.
Az első ember által hajtott vízi járművek segítségével 2000 évvel ezelőtt fajunknak sikerült meghódítnia az Európai kontinenst is és ezek után őseink elterjedése megállíthatatlanná vált. Mára a Föld minden olyan zugát sikerült birtokunkba vennünk, ahol háziállataink – első sorban az ember – életkörülményeit biztosítani tudtuk.
A huszadik században sor került a világűr meghódítására is. Először természetesen alacsonyabb rendű élőlényekkel történtek a kísérletek. Az 1950-es években az egyébként elég sikertelenül háziasított kutyákkal végeztek teszteket: a Dezig és Cigány nevű Canis lupus familiaris egyedek voltak az első emlősök, akiket 1951 július 22-én alacsony földkörüli pályára juttattunk. Néhány hasonló kísérlet után került sor az állatkísérletek második fázisára, amely a Gagarin nevű Homo sapiens űrbe küldésével kezdődött. A kísérletet komoly szkepticizmus övezte, mivel tudvalevőleg a sapiensek már egy háztetőről lenézve is rosszul lesznek és néhány méteres szabadesést sem vészelnek el komoly sérülések nélkül. Fajunk első képviselőjének – a francia Felix tejhatalmú ezredesnek – repülésére 1963. október 18-án került sor. Mivel a modern csillagászat később kimutatta, hogy a Tejút mégsem táplálékrészekből áll, ezért az űrkutatásra fordított pénzeszközök igencsak visszaszorultak és azóta ismét csak alacsonyabbrendű állatokkal folynak űrkísérletek.
Az egészségügyben is hatalmas fejlődésnek lehettünk szemtanúi. A modern gyógyszerek, gyógyászati eljárások alaptesztjeit egereken végeztetjük el, majd milliós nagyságrendű teszteket folytatunk a homo egyedeken. Csak ezek után kerülhet sor a szerek rajtunk való alkalmazására. A növekvő életkort jelentősen segíti a modern táplálkozás, amely előtérbe helyezi a nyers hús mellett a különféle feldolgozott élelmiszereket. Természetesen ezeket a szereket is az embereken teszteljük.
Társadalmi struktúránk és jólétünk elég precíz mérőszáma, hogy egy egyedünkre hány háziállat, főleg ember esik. Ez a régi korokban – illetve ma az elmaradott régiókban – igen alacsony szám volt; bizonyos vidékeken az emberek száma még ma is alulmúlja a lélekszámunkat, tehát egyedeink kénytelenek osztozni a háziállatokon. A modern kultúrákban egy egyedünkre legalább 3-4 homo egyed jut, ami már elég magas szinten tudja kielégíteni simogatási, kurkászási és becézgetési igényeinket. Kutatók egyébként kimutatták, hogy a homók evolúciója nem független a mienktől, hanem kölcsönösen egymásra-ható. Ezt koevolúciónak nevezik és azt eredményezte, hogy a velünk való együttélés során az emberek közül azok éltek túl nagyobb eséllyel, amelyek rejtélyes vonzalmat mutattak a négylábú, szőrös, bajszos élőlények dédelgetése iránt. Hozzá kell tennem, hogy természetesen ez azt is jelenti, hogy bizonyos csekély mértékben mi is alkalmazkodtunk az emberekhez, ami például abban nyilvánul meg, hogy képesekké váltunk arra, hogy ha gügyögési roham tör valamelyikükre, akkor akár kedvünk ellenére is odamegyünk hozzá és megvigasztaljuk.
Mivel más fajoknál hasonló mértékű rohamos elterjedést, életkornövekedést nem tapasztalunk – kivéve persze talán az általunk domesztikált és szelektált háziállatokat -, ezért megállapíthatjuk, hogy az evolúció csúcsa tényleg a macska.
