A közpénzek eltüntetése

Bevallom, kicsit sokkolt az ATV Egyenes Beszéd című műsorában a napokban Kéri Lászlóval készült interjú. Ajánlom még olyan ismerőseimnek is, akik nem feltétlen ugyanazt a politikai fölfogást követik, mint én vagy Kéri. Tekintsék a vázoltakat akár hamis összeesküvés-elméletnek, a felvázolt modell az aktuális magyar politikai helyzettől függetlenül – nevezzük így – érdekes, elmélkedésre méltó. Mi is beszélgettünk róla a reggelizőasztalnál.

Az állam pénze az a mi pénzünk, ami az állampolgárok és a cégek mindenféle adó- és járulékbefizetéseiből jön össze. A választópolgárok az állam képviselőit (és azon belül is a mindenkori kormányzatot) azzal bízzák meg, hogy egy időre ők intézzék a pénzek (a pénzünk) értelmes felhasználását. Olyan iszonyatosan azért nem bízunk meg bennük még erre a rövid időre sem, ezért minden normális demokráciában a pénzt felhasználó állami apparátus mellé attól lehetőleg független testületeket állítunk, amelyek ellenőrzik a pénz felhasználását. Ilyen maga a Parlament, de ilyen például az Állami Számvevőszék is. Állampolgárként azt várjuk, hogy ezen testületek révén kapjunk információt arról, ha úgy látják, hogy az állam a pénzünket nem egészen szabályos módon akarná elkölteni.

Sokunk véleménye szerint Magyarországon az ilyen államtól független ellenőrző funkciók nagyon meggyengültek az elmúlt években. De azért még mindig léteznek, és gondot okozhatnak egy kormányzatnak, ha megpróbálna helytelenül felhasználni pénzeket. Az ellenőrzés kikerülésének van egy trükkös módja, amit valószínűleg a világ minden országában használnak a kormányzatok (ami persze nem jó), és a kérdés mindig az, hogy ez milyen mértékben történik. A módszer lényege az, hogy a legális vagy nehezen megkérdőjelezhető („szürke”) csatornákon olyan szervezetekhez juttassanak el nagyobb összegeket, amelyek nem a hivatalos állami pénzügyi háztartás részei, azaz amelyek már nem tartoznak az ellenőrző szervek hatásköre alá. Innen aztán már szabadon, kontroll nélkül lehet továbbosztani a pénzt. Mire lehet költeni ezt a pénzt?

  • Olyan célokra, amelyekről őszintén (és vagy helyesen vagy helytelenül) hiszik, hogy az ország javára szolgálnak, de amelyek parlamenti, hivatalos elfogadtatása bonyolult, vitákkal terhes, hosszadalmas lenne. Úgy gondolják, hogy amit csinálnak, az társadalmilag hasznos, és hatékonyabb, mintha a hivatalos hercehurcát végigcsinálnák. A probléma ezzel az, hogy nincs se szakmai, se politikai ellenőrzés a felett, hogy helyesen ítélik-e meg a költés hasznosságát, így valójában teljesen haszontalan (vagy akár káros) dolgokra is iszonytató pénzek mehetnek el. Tény és való, hogy alkalomadtán jó dolog is megvalósulhat így, akár gyorsabban, mint ha a bonyolult parlamentáris és szakmai vitákat le kellene folytatni. Azonban minél kevesebb ember dönt ilyen esetekben a pénzek felhasználásáról, annál nagyobb az esélye, hogy azok a társadalom szempontjából nem optimális módon kerülnek elköltésre.
  • Illegális pártfinanszírozásra. A demokráciákban általában megpróbálják szabályok közé szorítani azt, hogy a pártok mennyit fordíthatnak működtetésükre, reklámozásukra, a választási költségeikre stb. Költeni ezekre kell, ez a demokrácia működtetésének egyik költsége, de érthető, hogy meg kell határozni, hogy mennyit szabad ilyesmire költeni – főleg közös, állami pénzből. Ha viszont így juttatnak extra pénzt a saját pártjuknak, akkor az nem követhető, nem ellenőrizhető. Mindez amellett hogy szabálytalan (törvénytelen, illegális), még megengedhetetlen előnyhöz is juttatja a mindenkori kormányzó pártokat, hiszen ők tudnak leginkább élni ezzel az illegális pénzszerzési módszerrel.
  • Haverok, társak, támogatók – hmmm… – anyagi helyzetének javítására. Baráti cégeknek a törvényi előírásokat megkerülve üzleteket juttatni akár valós, akár nem létező munkáért, szolgáltatásért. Ismerősöknek, rokonoknak ösztöndíjakat, fizetett pozíciókat, támogatásokat adni.

Külön probléma, hogy a fentebbi célokra vegyesen szokták ezeket a fekete, ellenőrizetlen (és szinte ellenőrizhetetlen) pénzeket költeni. Ezért, amikor valami kiderül, kibukik, akkor általában rá lehet mutatni néhány olyan dologra, amely az első kategóriába tartozik, és ami akár jó, vagy legalábbis elvileg jó célra ment (igaz hogy illegálisan, ellenőrizetlenül). E miatt elég nehéz úgy fellépni, hogy a kritizáló embert ne tudják nehéz helyzetbe hozni; ne lehessen úgy beállítani, mint aki értelmes, fontos dolgokat akarna megfúrni. A “szabad” pénz felhasználásával könnyen lehet „profi” lejárató kampányokat folytatni a hír kirobbantójával szemben, pláne, hogy a pénz egy részéből komplett médiabirodalmakat lehet kiépíteni, amely készségesen áll a lejárató, a botrányt elfedő kampány rendelkezésére.

A korábbi kormányok esetében is voltak ilyen elítélendő ügyeskedések a pénzekkel, de meglátásom szerint koránt sem ilyen mértékben (valószínűleg legalább egy, de inkább két nagyságrenddel kisebb tételekben). Az egyik ok, amibe az első szocialista-liberális kormány 1998-ban bele is bukott, a hírhedt Tocsik ügy. Annak összege valahol 800 millió forint lehetett (ami rengeteg pénz, de eltörpül a mostanában felmerülő 100 milliárd (!) forintos összegek mellett). Az 1990-es években sok régi, még a szocializmusból származó állami céget privatizáltak (azaz adtak el magánszemélyeknek, magán cégeknek). Ez önmagában egy normális dolog, még ha sokféle visszaélés is volt. Ha egy ilyen privatizált állami cégnek voltak olyan földjei, telkei, amelyek az önkormányzatok területére estek, akkor azok eladása után (egy 1990-es, rendszerváltozás kori törvény alapján) a pénzbevételből járt egy rész az adott önkormányzatnak is. Ezt a pénzt azonban az önkormányzatok nem kapták meg, azokat a privatizációs bevételeket kezelő Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. (ÁPV Rt.) nem utalta át az önkormányzatoknak. Azaz az állam tartozott az önkormányzatoknak rengeteg pénzzel, ráadásul a pénz egy részét közben már el is költötték. Lassanként kezdett kiborulni a bili, és ekkor valahol valakinek az ÁPV Rt.-ben vagy a körül egy „zseniális” ötlet jutott az eszébe. Nem azért volt nagy az ötlet, mert megoldotta volna a problémát, hanem mert utat nyitott ahhoz, hogy egy látszattevékenységgel a megoldás (azaz az önkormányzatok kifizetése) során nagy pénzt lehetett belőle eltüntetni, haverokhoz eljuttatni. Megbíztak egy Tocsik Márta nevű ügyvédet, hogy tárgyaljon az önkormányzatokkal arról, hogy ugyan a teljes tartozást nem tudja nekik kifizetni az ÁPV Rt., de hogy egyezzenek bele egy kisebb összegbe, és akkor azt a pénzt azonnal megkapják. Úgy nézett ki, mindenki jól jár, mert az önkormányzatok hozzáférnek a pénzük jelentős részéhez, az ÁPV Rt is végre lezárhatja az ügyet, az „egyeztető munkáért” Tocsik Márta meg a „megtakarított” (nem kifizetendő) pénz 10%-át megkapja fizetségként. A probléma az, hogy erre a munkára semmi szükség nem volt, akkorra már az önkormányzatok boldogan belementek volna minden további tárgyalás nélkül abba, hogy kevesebbet kapnak, csak kapják már. De hát így 800 millió forintot el lehetett tüntetni az állami pénzből, és az a pénz állítólag az akkori kormányzópártok (MSZP, SZDSZ) pénztárába csorgott be – illegálisan.

A mostani botrány részben hasonló, de mértéke és szervezettsége ijesztően, nagyságrendekkel nagyobbnak tűnik. 100 milliárd forintok kerülnek ki az ellenőrző szervek – és így az állampolgárok – kontrollja alól. Úgy tűnik, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) az alapítványai révén csak az egyik az ilyen – a közpénzeket magánpénzzé „átalakító” – intézmények, csoportosulások közül. Kéri az interjúban felsorol további jó néhányat.

Bizonyára több ismerősöm szerint mindez fantazmagória, szimpla hamis összeesküvés-elmélet. Majd kiderül (vagy sem)! Mindenesetre abban kellene mindannyiunknak megegyeznünk, hogy ilyesminek nem szabadna előfordulnia! Abba az utcába nem szabad még tovább bemennünk, hogy legyintve azt mondjuk, a politika már csak ilyen, ezzel nem lehet mit tenni! Nem megengedhető az ilyesmi sem jobboldali, sem baloldali kormányok esetén!

Facebook hozzászólások
X-Aknák - az igazság nem odaát van!