Az igazi pávatánc
Galamus – 2012.11.10
„A diplomácia táncrendje miatt az elutasítást úgy kell előadni, mintha egyébként barátkozni szeretnénk. Ezek azok a politika művészetéhez tartozó mozdulatok, hogy majd a hét javaslatból kettőre-háromra (úgyis megcsináltuk már, csak ők nem vették részre) rábólintunk, a maradék kettőt pedig, amit nem akarunk, úgy utasítjuk el, hogy a többségét tulajdonképpen elfogadjuk. Ez a bonyolult játék, afféle pávatánc.” – Orbán Viktor, 2012. június.
Nem kétséges, hogy sokakban megragadt Orbán „képes” magyarázata. Egyrészt ténylegesen kifejezett valamit a miniszterelnök stílusából, másrészt sokakban ez a viselkedés valahogy a megtévesztés, a cseles hazugság fogalmát idézte fel. Azt is látnunk kell azonban, hogy mások számára a pávatánc a jól felfogott érdek érvényesítése céljából bevetendő bonyolult, talán kicsit rizikós, de megtérülő stratégia részeként jelenik meg.
Nyúljunk vissza az eredethez, a pávához! Mindazon gondolkodók, kutatók számára, akik nem tételeztek fel az evolúciós folyamatok mögött valami természetfelettit, hosszú ideig rejtélynek tűnt, hogy mivel magyarázható a pávatánc, de leginkább a hozzá való, luxusnak tűnő tollruházat kialakulása. Hogyan lehetséges, hogy a repülést, táplálkozást, menekülést egyaránt hátráltató hatalmas és feltűnő színű pávakakas-tollazat nem esett áldozatul a természet kíméletlen szelekciós nyomásának? Úgy látszik, hogy ennek éppen ellenkezője történt, az évtízezredek alatt a pávakakasok tolla egyre nagyobb és színesebb lett. Már Darwinnak is fejtörést okozott ez a kérdés, de végül alapvetően jól látta meg a megoldás irányát, amit később – már a genetikai ismeretek birtokában – matematikailag is meg lehetett erősíteni.
Egy élőlény számára – evolúciós szempontból – nem az a lényeges, hogy mennyi ideig él, mennyi táplálékot képes találni, hanem hogy a génjeit milyen hatásfokkal tudja átadni a következő generációnak. A fekete özvegy nevű pók hímjét a nőstény párosodás után felfalja (vannak olyan rovarok, amelyeknél az elfogyasztás már a párosodás során elkezdődik), ez azonban nem akadályozza meg a hím pók génjeinek átadását. Ha a póknak egyébként se lenne alkalma második párzásra, akkor az evolúció mechanizmusa szempontjából édesmindegy, hogy a hím pók a párzás után tovább él-e vagy sem. Valójában az a legjobb, ha a hím pók minden energiáját a nőstény megtalálására „pazarolja el”, és ha még azzal is hozzá tud járulni utódainak felneveléséhez, hogy ehhez az anya számára táplálékként felajánlja saját magát, akkor annál jobb!
Visszatérve a pávához, persze lényeges, hogy a kakas ne pusztuljon el idő előtt, hogy megfelelő kondícióban legyen az élet nagy problémáinak leküzdéséhez, de ha a többiek is közel hasonló feltételekkel indulnak, akkor más stratégiát is be lehet vetni. Lehet például kirívó ruhában megjelenni a partin. A bökkenő csak az, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az extravagancia tetszik a másik nem képviselőinek. A pávatyúk tulajdonságait alakító természetes szelekció várhatóan úgy formálja a tyúk párválasztó viselkedését, hogy az az erős, egészséges kakasokat preferálja. Legalábbis elsőre ezt gondoljuk mi, naivan! Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a kakasok és a tyúkok (illetve esetünkben a férfiak és a nők) nagy részben azonos géneket cipelnek magukkal. A pávatyúkban ugyanúgy benne van a kakas ruházatát meghatározó génkészlet, mint ahogy a kakasban is megvan a tyúk párválasztási stratégiáját befolyásoló információ.
Valamikor régen, az ős pávakakasok normális, de kicsit különböző hosszúságú farka talán tényleg tükrözte a madár egészségét. Így nem nehéz elképzelni, hogy az evolúció előnyben részesítette azokat a nőstényeket, amelyek azzal a tulajdonsággal rendelkeztek, hogy a kicsit hosszabb farkú hímeket válasszák, hiszen ezzel utódaik is egészségesebb génkészlettel rendelkezhettek. (Sose felejtsük el, hogy itt nem valami tudatos választásról, tervezett folyamatról beszélünk, hanem csupán arról, hogy azok az egyedek, amelyek ilyen tulajdonsággal bírtak, nagyobb arányban tudtak utódokat felnevelni és ezáltal a tulajdonságokat kódoló géneket átadni.). Egy ilyen nőstény génkészlete akkor optimális, ha nemcsak abba az irányba befolyásolja, hogy nagyobb faroktollú hímeket válasszon, hanem ha a saját génjei is hosszabb hím faroktollakat kódolnak. Ez ugyan benne, saját testi jellegeiben (fenotípusában) nem jelenik meg, de ebben az esetben utódaiban is várhatóan a kedvező „hosszúfarkúság” (hím utódok), illetve „szeretem a hosszú farkút” (nőstény utódok) tulajdonságok jelennek meg. Valljuk be, az ember itt már hajlamos belezavarodni a gondolatmenetbe. Mindenesetre a matematikai és számítógépes szimulációs modellek is azt mutatják, hogy ilyen szituációban az extrém nemi jelleget, valamint az ezt párválasztás során preferáló tulajdonságot kódoló gének elszaporodhatnak a populációban. Ez a folyamat a nemi jelleg radikális felerősödéséhez vezethet még az érintett egyed (általában a hím) hosszú távú életfeltételeinek rovására is, ha ennek ellentételezéseképpen a párosodásban való sikerét javítja. A folyamatot ekkor már nem az hajtja, hogy a hosszú faroktollak a kakas egészségét, erejét jelzik, hanem csupán a tojó vonzalma a hosszú faroktollak iránt.
A páva extrém külsőségeire minden bizonnyal a nemi szelekció mechanizmusán kívül más is hatással lehetett, de nekünk most ennyi is elég, hogy értelmezni próbáljuk a „pávatánc” mint politikai motívum jelentőségét és potenciális hatását.
Mint látjuk, a pávatánc hatása több tényező függvénye. A biológiai példánál megbeszéltük, hogy politikai pávakakasunk csak akkor lehet eredményes, ha partnerében megvan az a tulajdonság, hogy tetszik neki a pávaprodukció. Ez ugyan igaz lehet az Orbán és követői közti kapcsolatra, de kétséges, hogy az EU vagy az IMF szintén magáévá tette-e a pávaprodukció szeretetét.
Márpedig Orbán pontosan azt szeretné elhitetni velünk, hogy – az evolúcióhoz nyilván csak látszólag hasonlító – kulturális mechanizmusokon keresztül az irracionális, az egyedi túlélést hátrányosan befolyásoló viselkedésformák nemcsak hogy elterjedtek, elfogadottak, de a politika szükségszerű eszközei. Ezek a stratégiák nyilvánvalóan a megtévesztésen alapulnak: „Én elhiszem neked, hogy te elhiszed nekem, hogy az extrém hosszú faroktollak és a hozzá járó pávatánc hasznosak”, miközben már rég csak az a hit lényeges, hogy mindezek fontosak. De az ember például abban is különbözik a pávától, hogy kicsit hátralépve racionálisan képes megközelíteni a dolgokat, nemcsak a hit alapján: „Huhh, emocionálisan beleszaladtunk ebbe a farokhossz mutogatós show-ba, ami elsőre jónak tűnt, de ha valójában belegondolunk, akkor nyilvánvaló, hogy a partnerség hatékonyabb, mint a megtévesztés!”
Azt hiszem, a pávatánc hasonlattal Orbán egy valós, lényegi szemléletmódbeli különbségre mutatott rá. Vannak, akik szerint a látszat, a külsőségek, a hit és az ezek fenntartásához néha szükséges megbocsátható megtévesztések társadalmilag fontos jelenségek, stratégiák. Mások azt mondják, hogy a valóság racionális feltárása, a problémák nyílt, kooperatív megközelítése bár néha fájdalmasabb, hosszú távon fenntarthatóbb módszer. Ön mit gondol?
Ez a cikk eredetileg a Galamus-on jelent meg: Az igazi pávatánc
