Cassini – a nagy végjáték
20 éve indult el a Földről a NASA Cassini űrszondája, hogy felfedezze a Szaturnusz rendszerét: a hatalmas gázbolygót, a gyűrűrendszerét és fantasztikus holdjait, a Mimast, Enceladust, Thetyst, Dionet, Rheát, Titánt és Iapetust. Az elmúlt 13 évben elképesztő sokat tanultunk erről a bonyolult rendszerről a Cassini fotói és mérései alapján. Huygens nevű kis bébi szondája 2005 januárjában le is szállt a Titánra.
Az ilyen szondák működésük során időnként pályakorrekciókat végeznek. Részben azért, hogy a bonyolult gravitációs viszonyok, perturbációs hatások miatt eltérített pályájukat korrigálják, részben pedig pont azért, hogy új pályán új objektumokat, új nézőpontokat keressenek fel.
Mára a Cassini energiakészlete kiapadóban van. Ezért a NASA egy – hagyományos misszióként képtelenül merész, de – utolsó nagy fináléként gyönyörű programot kezdeményezett még idén áprilisban. A szonda pályáját úgy módisították, hogy a Szaturnusz megkerülése közben minden körben egyszer áthaladjon a gyűrűrendszer és a bolygó közti résen, ezáltal közelebb kerülve a Szaturnuszhoz mint eddig bármikor.
Lassanként ez a program is végefele közeledik. Még 5-6 kör, aztán 2017. szeptember 15-én a Cassini belép a Szaturnusz légkörébe és halálos zuhanásba kezd. Közben igyekszik antennáját a Föld fele irányítani, hogy a lehető legtovább tudja méréseinek eredményét továbbítani.
Ahogy az előző mondatomból is kitűnik, alig tudok nem “személyként” gondolni e kis űreszközre, alig tudok a misszió végére nem úgy gondolni, mint egy vakmerő utazó halála előtti utolsó fantasztikus teljesítményre, kalandjára.
Szép utat Cassini!
