X-Aknák

Az elmúlt hetekben sokat cseteltem az interneten a mádiatörvény témájában. Az ilyen fórumokon trolloknak nevezik azokat az embereket, akik csak azért szólnak bele a beszélgetésbe, hogy azt irreleváns dolgokkal teleszemeteljék, személyeskedjenek, és közben semmilyen érvelésre ne reagáljanak érdemben. Voltak, vannak bőven! Azonban nem minden oda látogató ellenző troll, még ha elsőre esetleg úgy is tűnik! Némelyekkel azért szót lehet érteni, és e viták során az én véleményem is sokat tisztult.

Kétféle érvelést hallottam tőlük. Egy részük szerint a média állandóan hazudik, elhallgat dolgokat, és ezért kell megrendszabályozni. Magyar példákat is felhoztak, de azt is, hogy hol voltunk, miért nem emeltük fel a szavunkat akkor, amikor az amerikaiak hamis indokokkal megtámadták Irakot. Én speciel bevettem ezt akkor. A sajtó is bevette, amelyik nem, az pedig hangot adott kételkedésének. Az alap probléma nem az volt, hogy valamilyen hatóság tiltotta volna a kritikák megírását, hanem az, hogy sokan tényleg úgy hitték, hogy létezik ez a veszély. Ennek nem sok köze van a sajtószabadság kérdéséhez.

A második – és gyakoribb – érv, vagyis inkább állítás az, hogy mi protestálók a médiában uralkodó erkölcsi szenny és igénytelenség eltávolítását akadályozzuk – nyilván valamilyen önös érdekből. Nos, itt tényleg lehet ellentét különböző ideológiai felfogások alapján. A konzervatív felfogás szerint az erkölcsi szabályok betartatásában az államnak komoly szerepet kell játszania. Ebből kifolyólag a médiában megjelenő tartalmakat ebben a tekintetben szigorúan szabályoznia kell, a kihágásokat súlyosan kell szankcionálnia. A liberális gondolkodás szerint viszont a hatalmat éppen gyakorlóknak tartózkodniuk kell attól, hogy a polgárokra saját erkölcsi normájukat ráerőszakolják. Egyrészt azért, mert különböző emberek különféle erkölcsi normák szerint élhetnek (és ez tolerálható, ha ezzel nem okoznak kárt másoknak), másrészt mert az ilyen szabályozás szinte kiküszöbölhetetlenül tartalmazza annak a lehetőségét, hogy a másként gondolkodókat megregulázzák, elnémítsák. Ez pedig már a véleménynyilvánítás szabadságának és a sajtószabadságnak a korlátozását is jelenti.

Az erkölcsi kérdések ilyen szabályzása egy folyamatos skálán történik. Nem arról van szó, hogy valaki vagy a teljes korlátozatlanság, vagy a teljes kontroll híve lehet csak. Mindenhol szankcionálható a rágalmazás, a jó hírnév rontása. Bár ezzel a szélsőséges liberálisok nem értenek egyet, még a liberálisabb országok némelyikében is büntetendőnek ítélik meg például a holokauszt tagadását. Magyarországon ehhez nemrég hozzácsapták a kommunizmusban elkövetett emberiségellenes tevékenységek tagadásának büntethetőségét is, bár az elsőt tényleg tagadják némelyek, a másodikat már legalább negyed évszázada nem. Hasonlóan szabályozzák az agresszió, szex, durva beszéd használatát is. Az hogy a társadalom adott időben hol húzza meg e szabályozás határait, az függ attól, hogy éppen a konzervatív vagy a liberális gondolkodás az erősebb, és milyen mértékben. Mindez egy ésszerű vita, és most, hogy egy magát konzervatívnak valló kormányzat irányít, nem csodálom, hogy a határokat a “prűdebb” irányba tolják el.

Az egész nem érdemelne meg ekkora hajcihőt se itthon, se az EU-ban, mert valójában nem szükséges hozzá a médiumok ilyen nagyfokú átalakítása. Elegendő lett volna a büntetési tételek emelése – már ami a konzervatív elméletet illeti. Az ilyen gyakorlat kritikusai azonban úgy vélik, hogy  nem a büntetés a megfelelő eszköz a cél eléréséhez – azaz fiataljaink nem elsősorban a média hatására fordulnak el a konzervatív értékrendtől, erkölcstől. Mások felvetik, hogy a szigorú szabályozás a kereskedelmi média ellehetetlenüléséhez vezet, ami talán lehet cél, de akkor ezt valósítsák meg egyértelműbben, egyenesebben. Ha  egyáltalán van itt tennivaló, akkor javaslatuk szerint inkább a közszolgálati médiumokban kellene erősíteni a szakmai munkát, emelni a színvonalat.

Miközben hajlamos vagyok elfogadni, hogy a médiatörvény támogatói – sőt akár jövendőbeli alkalmazóinak egy része is – a szabályzásnak ezt az aspektusát érzékelik, érzik fontosnak, még ők sem tagadják, hogy legalábbis elvileg a törvény alkalmas a politikai kritika visszaszorítására. Azt állítják, hogy nem szándékoznak erre használni, illetve ha kiderül, hogy ilyen célból használják, akkor majd módosítják a törvényt.

Ez azonban elfogadhatatlan két okból is! Egyrészt egy törvényt nem szabad bevezetni, ha már előre tudható, hogy ilyen hiányosságokkal bír! Másrészt milyen okból szavazná meg ezt a bizalmat a kormánynak a polgárok azon nem csekély hányada, amely nem a mostani vezetőkre szavazott, vagy aki ugyan rájuk szavazott, de bizalma megingott? A bizalom megítélésének irányában hatottak vajon a média szabályozásának kialakítása körüli események? Nehezen igazodom el ezekben a kérdésekben, de a tapasztaltak éppen a bizalmatlanság irányában befolyásolnak engem:

1. Miért van az, hogy a törvényjavaslatot egyéni képviselői indítványként nyújtották be? Nem ez az egyetlen fontos törvény, amelyet így kezeltek az elmúlt fél évben, és teljesen egyértelmű, hogy a Fidesz mindezt annak érdekében tette, hogy el tudja kerülni az egyébként szükséges egyeztetési, konzultációs munkákat. Miközben e kormány az emberekkel való közvetlen kapcsolatát, a velük való folyamatos konzultáció fontosságát hagsúlyozza, valójában éppenhogy semmibe vette a médiával kapcsolatos szakmai szervezetek, szakértők véleményét a törvény kidolgozása és elfogadása közben. A Fidesz persze ezt úgy magyarázza, hogy a tavaszi választásokon a törvénykezés végrehajtására már megkapta a felhatalmazást, de azt hiszem, hogy ez az érvelés még a kormánypárti szimpatizánsok számára is falsnak tűnik, hiszen egy országgyűlési választás erdménye semmilyen értelemben nem helyettesíti a szakmai egyeztetéseket. Ugyancsak rámutat a megoldás paradox voltára, hogy Lázár János szerint a kormányzat nem felelős a törvény körül kialakult “kommunikációs hibákért”. “A médiatörvény ugyanis egyéni képviselői indítvánnyal ment át a parlamenten, így a kormány csak akkor tudott vele foglalkozni, amikor a jogszabályt a parlament már elfogadta” – mondta a Fidesz-frakcióvezető.
2. A Magyar Televízióban, a Duna TV-ben és a Magyar Rádióban egyenként 49 dolgozó maradhat a vezérigazgatóval együtt. Ennek szakmai oka van? Miért pont 49 fő? Vajon nem azért mert a szabályok szerint minden olyan munkáltatónál, ahol a munkavállalók létszáma az ötven főt meghaladja üzemi tanácsot kell (lehet?) választani? Nem megint a potenciális kritika megjelenítésének nehezítése volt a cél?
3. És végül miért lett olyan maga a médiatörvény, hogy – még a támogatói által is elismerten – legalábbis elvileg – alkalmas az ellenvélemény elhalgattatására és ráadásul két parlamenti cikluson túl is bebetonozza az igen nagy hatókörrel rendelkező hatóság vezetőjét. Egy ilyen törvénynek nem csak kötelességeket, elvárásokat kell megfogalmaznia, hanem éppenséggel a sajtószabadság garanciáit is biztosítania kell!

Tehát bár a média szabályozásában általában óhatatlanul felmerül a liberális és konzervatív szemléletmód közti különbség, a mostani tiltakozásnak nem ez az alapja. A kritikusok közt bőven vannak konzervatív gondolkodású szakértők és laikusok is. Az ellenvélemény, a kritika kifejezésének szabadsága nem konzervatív vagy liberális, hanem demokratikus érték. Fontos törvényeknek erőből, konzultációk nélkül történő áterőltetése gyanút kelt, és e törvény bevezetésének körülményei ráerősítenek e gyanúra.