Rák - a hit nem hat?

A napokban hallottam a rádióban egy rövid híradást egy új tudományos kutatásról, amely szerint a pozitív gondolkodás nem gyógyítja a rákot. Illetve nem járul hozzá a rák gyógyulásához. Azaz nem növeli a rákbeteg túlélési esélyeit.

Nem véletlenül van problémám a megfogalmazással...

Az alternatív egészségügyi folklór szerint a pozitív gondolkodás olyan erejű, hogy akár a gyógyszeres kezeléseket is kiválthatja. A pozitív hozzáállás erősíti a szervezet természetes védekezőrendszerét, helyreállítja a szervezet egyensúlyát, megszünteti a negatív energiákat.

Nem kétlem, hogy mindkét elképzelés alátámasztására lehet vizsgálati, kísérleti eredményeket találni. Azonban valószínű, hogy egy komolyabb összefoglalás alapján a nívósabb tudományos kutatási eredmények inkább negatívak lesznek. A nem tudományos közleményeket kiszűrve az első találatom egy BBC News cikk volt 1999-ből, amely szerint nem igazolódott sem az, hogy a stresszes életmód hozzájárulna a rák kialakulásához (elnézést az egyszerűsítő „a rák” megfogalmazásért, de a folklór is csak így emlegeti), sem az, hogy a pozitív hozzáállás javítaná mondjuk a mellrákban szenvedők gyógyulási esélyeit. Az eredmények a The Lancet és a British Medical Journal című nívós orvosi lapokban jelentek meg1.

Hasonló megállapításra jutott egy 2007-es kutatás is, amelyet többek között az ausztrál ABC News ismertetett. 1093 rákbeteget követtek nyomon. Közülük 646 halt meg mielőtt a vizsgálat befejeződött. A kutatók nem találtak összefüggést a túlélési esélyek és a betegek pozitív hozzáállása közt – a nemtől és a rák típusától függetlenül2. Ezek az eredmények összecsengenek azzal, amit én, mint tudományosan gondolkodó, az emberi szervezetet valamelyest ismerő, szkeptikus ember elképzeltem.

Természetesen nem elképzelhetetlen, hogy a gondolkodás (pozitív vagy negatív) fiziológiai hatásokkal járjon. Sőt! A tudomány naturalista felfogása szerint az agyműködés, tehát a gondolkodás, az emóciók is a fizikai szervezet működési termékei, így ezek definíció szerint fizikai, fiziológiai változással járnak. Az ijesztő nevű pszichoneuroimmunológia tudományterület számos fiziológiai, molekuláris folyamatot feltérképezett már, amelyek a gondolkodásbeli, érzelmi és immunfolyamatokat kötik össze. Több, mint 30 éve fedezte fel a Rochesteri Egyetem két kutatója, hogy pavlovi reflexet lehet kiépíteni az immunrendszertől teljesen független inger (szacharóz adása) és az immunrendszer bizonyos paraméterei (ez esetben az immunrendszer általános gátlása) között3.

A szervezet védekezőrendszere – amelyről ma már a tudomány elég sokat tud – nem valami misztikus, a fizikai szervezettől független, rejtélyes életenergia-rendszer, amelyet az ugyancsak immateriálisnak feltételezett érzelmek, gondolatok befolyásolnak. Ezzel éppen ellentétben, az immunrendszer működése, reakciói különféle fizikai, élettani paraméterekkel (hormonszint, sejtszámok, stb.) jellemezhetők. A pszichoneuroimmunológia eredményeit is figyelembe véve, a rákról és egyéb vírusos, bakteriális betegségekről szerzett ismereteink alapján elég valószínűtlennek tűnik, hogy az agy–immunrendszer kapcsolat komoly szerepet játszana az ilyen típusú betegségek leküzdésében.

Azonban én is túl száraznak, valamilyen értelemben egyoldalúnak találom ezeket a negatív tudományos eredményeket. Azt ugyan személyes tapasztalatok alapján igen nehezen tudnánk megállapítani, hogy egy-egy ismerősünk pozitív vagy negatív hozzáállása mennyiben segítette, illetve gátolta a rákkal való küzdelmét, de valamilyen értelemben érzünk valamiféle kapcsolatot.

Itt nagyon fontos a pontos fogalmazás – ezzel küzdöttem az első mondatokban. Mit is kérdezünk pontosan? Mire is adott választ a kutatás? Közel sem egyértelmű első hallásra, és ez könnyen olyan félreértéshez vezethet a tudomány és a laikus publikum között, ami elkerülhető lenne.

Ki kételkedne abban, hogy nagyon fontos a pozitív hozzáállás egy ilyen súlyos betegség, esetlegesen igen komoly mellékhatásokkal bíró kezelés esetén? Szerintem senki! Azonban nem érdektelen pontosan tudni, hogy mit is várhatunk el a pozitív gondolkodástól. Ténylegesen erősíteni fogja a szervezet védekező rendszerének reakcióit? Gátolni fogja a rákos sejtek vagy a rákot okozó vírusok szaporodását? Vagy pszichésen segít a kemoterápia, a sugárkezelés gyötrő mellékhatásainak elviselésében? Erőt ad, hogy ne adjuk fel a túlélési esélyt adó kezeléseket idő előtt? Hihetetlenül fontos kérdések!

Úgy gondolom, hogy a tudományos kutatások elsősorban az alternatív egészségügyi folklórnak az életenergiát, a természetes védekezőrendszer erejét növelő állításairól mondanak negatív ítéletet. A kérdés vizsgálata – mint általában – megint kétféle lehet:

• megvizsgáljuk, hogy ténylegesen létezik-e az effektus, azaz a pozitív hozzáállásúak túlélési esélyeit összehasonlítjuk a negatív vagy semleges hozzáállásúakéval;
• megvizsgáljuk, hogy találunk-e a szervezet ismert védekezőrendszereiben észlelhető változást a pozitív gondolkodás hatására, azaz a hatásmechanizmust vizsgáljuk.

Mint mindig, itt is fontos, hogy legalább valami halvány elképzelésünk legyen a hatásmechanizmusról; mindenesetre ha magát az effektust nem tudjuk igazolni, akkor az egész elképzelés értelmetlenné válik. Ha az effektus meggyőző erejű, akkor még ismert hatásmechanizmus hiányában is vélelmezhetjük, hogy nem tévedtünk a kísérlet értelmezésében, és nem valami hiba vezetett a pozitív eredményhez.

Nos, úgy tűnik, hogy a kísérletek újra és újra arra mutatnak, hogy a pozitív gondolkodásnak, hozzáállásnak nincs lényegi szerepe a betegség fiziológiai legyőzésében. Ellentétben a modern gyógyászat számos terápiájával, szereivel, amelyek a rákbetegségek számos típusa esetén legalább néhány százalékos, de akár nagymértékű esélyt is adhatnak a gyógyuláshoz, vagy legalább a beteg életminőségének javulásához.

Ezek a kísérletek azonban arról nem mondanak semmit, hogy más szempontból milyen szerepe van a pozitív hozzáállásnak, annak, hogy „nem adja fel” a beteg a tekintetben, hogy aláveti-e magát a gyakran nagyon kellemetlen kezeléseknek, hogy rendszeresen szedi-e a gyógyszereit, stb.

A tudományos vizsgálatok minden valószínűség szerint figyelembe vették azokat a gyógyszerszedési, kezelésekben való részvételi viselkedési formákat, amelyek a betegek pozitív, illetve negatív hozzáállásából adódnak. Feltételezésem szerint olyan pácienseket vizsgáltak, akik egymással összemérhető módon vettek részt a kezelésekben, illetve az ebből adódó különbségek nem a pozitív–negatív gondolkodási megoszlás mentén mutatkoztak. Mert különben nem a hozzáállás hatását, hanem az abból eredő eltérő gyógyszerszedési, kezelési különbségek hatását vizsgálták volna.

Mindezt összefoglalva tehát igenis lehet, hogy mind a negatív tudományos kutatásoknak, mind a személyes tapasztalatoknak igaza van. A pozitív hozzáállás a komoly betegségek leküzdésében (is) fontos szerepet játszik, de nem a tekintetben, hogy önmaga legyőzi a kórt, hanem hogy a bizonyítottan hatékony orvosi kezelések alkalmazásának kényelmetlenségeit, esetenként komoly mellékhatásait segíti elviselhetővé tenni.