A tudomány határán - másképp

Az ezotéria, a mágia, a kóklerség gyakran igyekszik hitelt nyerni a tudomány kétségkívül rendkívüli elismertségéből. Ennek egyik formája, amikor a zavaros elméleteket tudományos szavak, fogalmak, fogalmi rendszerek használatával próbálják eladni, miközben azoknak abban az összefüggésben valójában semmi értelme sincs. Ez az áltudomány.

A tudomány határterületén azonban más formában is lehet kereskedni, és ha ezt jól csinálja valaki, az nem hogy káros, de kifejezetten hasznos, és szórakoztató is lehet. Ez a SCI-FI, a tudományos-fantasztikus irodalom. Egyik legnagyobb alakja a, a 2000-ben lovaggá ütött Sir Arthur C. Clarke tegnap halt meg Sri Lanka fővárosában, Colomboban.

Manapság sok mindent science fiction-nek neveznek, ami szerintem nem az. Ha valamilyen film a jövőben játszódik, ha űrhajó van benne, ha a szereplők időkapun keresztül utaznak össze vissza, az még nem SCI-FI, legalábbis az én kényes ízlésem szerint. Bár néha az ilyesmit is élvezem, de az "csak" fiction - fikció - de nem feltétlenül science - tudomány. A SCI-FI számomra ott kezdődik, ahol az "oppá, ez akár meg is történhetne" alapélménye megvan. A történet tudományos értelemben elképzelhető, nem mond ellent - legalábbis úton-útfélen - a tudományos ismereteknek. Ez nem azt jelenti, hogy csak olyan dolgok szerepelhetnek benne, amelyeket a tudomány már ismer, elő tud állítani, ki tud mutatni, hanem azt, hogy lehetőleg olyan történések nem szerepelnek benne, amelyeket a mai tudományos ismereteink egyértelműen kizárnak. Ezen a szigorú feltételen bizton megbukna néhány elismert SCI-FI történet egy-egy eleme; ne is erőltessük tovább a definíciómat, nem ez a lényeg. Azért alapvetően valami ilyesmiről van szó.

Arthur C. Clarke egyike az én SCI-FI író triumvirátusomnak. Isaac Asimov elsősorban a társadalmi folyamatokat próbálta előrevetíteni (lásd az Alapítvány sorozatot), Stanislaw Lem mindenféle valószínűtlen, de lehetséges találkozásokról, kapcsolatfelvételekről ír (nem is beszélve a Kiberiáda robotmesekönyvről), Clarke azonban kétségkívül a legnagyobb volt a természettudományos, technikai fikciók területén (Űrodisszea sorozat, Holdrengés stb.).

Clarke a Második Világháború idején a brit légierő kötelékében dolgozott a korai radartechnológia kifejlesztésén, ami hihetetlen fontosságú volt a német légitámadások előrejelzése és elhárítása szempontjából, és talán egyik kulcspontja volt a harci eseményeknek.

1945-ben a "Wireless World" című rádiótechnikai újság számára cikket írt, amelyben egy a Föld adott pontja fölött "lebegő" (pontosan 24 órás ciklusidővel, úgynevezett geostacionárius pályán keringő) műhold elképzelését vázolta fel. Elképzelése szerint ez a szatellit átjátszóállomásként rádióműsorokat, rádióadásokat sugározhatna a Föld nagy területére. Elképzelése a hatvanas években vált valóra az első telekommunikációs műhold felbocsátásával. Clarke nem védte le ötletét és ezzel kapcsolatban 1965-ben egy kis esszét írt "Hogyan veszítettem egy milliárd dollárt a szabadidőmben?" alcímmel.

Pár hónapja, a kilencvenedik születésnapján rendezett összejövetelen azt nyilatkozta, reméli, hogy még megéli, hogy élet jeleit találjuk a Földön kívül, hogy komoly előrelépés történik a fosszilis energiaforrások kiváltása terén és hogy otthonában, Sri Lankán befejeződik végre a kormányzati erők és a tamil felkelők közti 25 éves harc.

Clarke és Asimov írásait sokan keverik össze, ezen maguk is többször élcelődtek. Arthur C. Clarke "Mesék a Földről" című könyvéhez Isaac Asimov írt előszót. Ebben írja:

... Stílusa hasonlít az enyémhez, és gyakran össze is kevernek minket - legalábbis a könyveinket. Az a tudományos-fantasztikus könyv, amelyet drága feleségem, Janet életében először olvasott, Arthurnak "A gyerekkor vége" című regénye volt; a második pedig az én "Alapítvány és birodalmam". Mivel Janet nem emlékezett tisztán, melyik melyik,  végül hozzám jött feleségül, pedig szerintem Arthurra pályázott.