Dogma-e a naturalizmus?

A naturalizmus, mint filozófiai irányzat szerint nem létezik semmilyen a természettől független erő vagy személy, azaz természetfeletti. Ezen értelmezés szerint minden ami létezik, az az anyag, az energia és a téridő valamilyen megnyilvánulási formája. Ezek szerint a világ megismerése során nem hagyatkozhatunk természetfeletti forrásokból származó kinyilatkoztatásokra, hanem annak a lehető legprecízebb megfigyeléseken és a hozzákapcsolódó kísérleteken, teszteken kell alapulnia. Ennek a módszertannak a kialakulása az elmúlt kétszáz évre tehető és mint tudományos módszertan hivatkozunk rá.

A naturalizmus gyengébb, módszertani irányzata (metodológiai naturalizmus) nem fogalmaz meg ilyen határozott véleményt a világ teljességére, de az elmúlt évszázadok tapasztalata alapján állítja, hogy a világ megismerésének egyetlen hatékony módszere a tudományos módszertan, azaz a vizsgálat során szükségtelen feltételeznünk bármely természetfeletti létét. A metodológiai naturalizmus nyitottan hagy egy jó csomó kérdést a tekintetben, hogy hogyan is tekintsünk azokra a témákra, amelyekkel a tudomány láthatóan nem kifejezetten foglalkozik, mint például az erkölcs, az élet értelme, a szeretet stb. Ez a gondolatmenet végül olyasféle kétes és használhatatlan következtetésekre vezethet, mint például "a tudomány terrénumába tartozó kérdések vizsgálatára a tudományos módszertan alkalmazása a legmegfelelőbb."

Az idealista világnézetek képviselőitől származó egyik legkomolyabb kihívást talán az kritika jelenti, hogy maga a naturalizmus is tulajdonképpen egy dogma. Ugyanis arra a - követői által megkérdőjelezhetetlen - bizonyíthatatlan feltételezésre épít, hogy a világ csak "matériából" áll, azaz hogy nincs semmiféle természetfeletti. E kritikusok érvelése szerint ez legfeljebb arra vezethet, hogy a naturalizmus módszerével (a tudományos módszertannal) nem juthatunk el a világ teljes megismeréséig, hiszen eleve, dogmatikusan kizárunk bizonyos lehetőségeket.

Az én véleményem szerint ez az érvelés hibás! A naturalizmus meghatározása során, e cikk első mondataiban tényleg olyan állításokat tettem, amelyek igen sarkosak, de vegyük észre, hogy itt sokkal inkább egy nyitott - egyáltalán nem dogmatikus - megfogalmazásról van szó, semmint egy zárt, az újra nem fogékony definícióról. Amikor nem lexikoni megfogalmazással élek, mint a cikk elején, akkor kifejtem, hogy a naturalizmus szerint mindaddig nem tételezem fel semmilyen ismeretlen erő, szellem, hatás létét, ameddig az nem szükséges a világ megismerése során. Jelenleg úgy látjuk hogy a világ megértéséhez elegendő lehet az anyag, az energia különböző formáinak a görbült téridőben való létezését feltételezni, de vegyük észre, hogy az elmúlt kétszáz évben a dogmatizmushoz semmiképpen se hasonlító módon fejlődött ez a szemlélet. A korábbi tudomány az anyag különböző formáinak a számunkra könnyen megtapasztalható három dimenziós térben való létezését tárgyalta. A későbbiekben ettől elkülönült az energia, majd a már sokkal kevésbé "kézzel" megtapasztalható mező (elektromos, mágneses, gravitációs stb.) fogalma, és - egyelőre - utolsóként a görbült téridő. A folyamat olyannyira nem volt dogmatikus, hogy például Einstein vitathatatlan tekintélye sem tudta megakadályozni az általa helytelennek tartott - mára azonban már sokszorosan igazolt - modern kvantummechanikai elmélet elterjedését.

Viták során meglepve tapasztalom, hogy a magukat radikálisan naturalistának, szkeptikusnak tekintő emberek is hajlamosak elfogadni azt a megbélyegzést, hogy tulajdonképpen ők is egy dogma - bár esetleg a "legjobb" dogma - követői. Mindebbe pont azok törődnek bele ilyen könnyen, akik magukat leginkább úgy határoznák meg, mint akik a dogmák ellen küzdenek?

Nem! A naturalizmus, a tudományos módszer alapelve a dogmatizmussal a lehető legélesebben szembenálló demokratizmus. A jól alkalmazott tudományos módszertan nem tekintélyelven, nem kinyilatkozásokon alapul, hanem a lehető legteljesebb konszenzuson. Ennek építőelemei a kontrollált, megismételhető dupla vak kísérletek, a legkülönbözőbb szintű viták, a szakmai folyóiratokban való publikálás. És ennek része az egész folyamatot átfogó szkeptikus szemlélet.

A dogmatizmus megjelenésének nevezte egyik szkeptikus társam az olyan - akár nálam is megjelenő - megnyilatkozásokat, amelyek során bizonyos állításokat szinte élből, megfontolás nélkül, csupán arra hivatkozva vagyok hajlamos az áltudományok közé sorolni, hogy mindez nem illik a naturalista világképembe. Mi ez, ha nem színtiszta, vak dogmatizmus?

Nos, ha mindig, minden általam nem ismert kérdésre így reagálok, akkor az tényleg dogmatizmus. Azonban olyan ember lévén, aki gyakran találkozik teljesen megalapozatlan állításokkal, kénytelen vagyok bizonyos dolgokat már csak tehermentesítés céljából is elhárítani. Az a szűrő azonban, hogy mindezt leginkább akkor teszem, amikor az állítás nagyon határozottan ellentétes a kialakult szemléletemmel, az elég racionálisnak tűnik nekem. A tudomány néhány évszázados tapasztalata szerint a megjelenő új, jó elméletek nem gyökeresen ellentétesek az addigiakkal, hanem azokat általában speciális körülmények fennállása esetén kiegészítik, finomítják. Ez még az olyan teljesen újszerű szemléletmódváltás esetében is így van, mint például az einsteini görbül téridő bevezetése. Einstein nem tette teljesen érvénytelenné Newton fizikáját, csupán konkrétan megfogalmazta már addig is tapasztalt érvényességi határait (nagy tömegek és nagy sebességek) és módszert adott az ezen határokon túli megfigyelések magyarázatára.

Nap mint nap hallok olyan állításokat, amelyek ezen a szkeptikus szűrőn azonnal fennakadnak. Az esetek zömében szerencsére nem kell reagálnom, de néha ezt önkéntesen és kéretlenül is megteszem. Emailben gyakran kapok hírt olyan elméletekről kollégáimtól, ismerőseimtől, amelyek esetében ők általában még csak nem is élnek a gyanúperrel. A küldő általában azért különlegesnek tartja a levelében ismertetett állítást, de megkérdőjelezni eszébe se jut azt. Az esetek zömében 5-10 perc Internetes böngészés elegendő nekem az ilyen - a városi legendák sorába tartozó - híresztelések megcáfolására. A levelet küldő ismerősöm általában elfogadja cáfolatomat és könnyen napirendre tér a dolog felett. Észre sem veszi, hogy az általa fél órával ezelőtt még lazán elfogadott álhír gyökeresen borította volna fel a tudomány mai világképét. Amennyiben a hírben leírtak igazak lettek volna, akkor ma nem működhetne egyetlen elektronikus eszköz sem, nem indulna az autója, a cég ahol dolgozik nem is létezne, de lehet, hogy egy rajta elvégzett orvosi beavatkozás lehetetlensége miatt már évekkel ezelőtt maga is elhunyt volna.

Nos, hát ennyiben vagyok én dogmatikus. Ragaszkodom ahhoz, hogy a körülöttem való világról alkotott képem a lehető legteljesebb mértékben konzekvens legyen. Inkább vállalom, hogy bizony még sok mindent nem tudunk, mint hogy mindenféle ellenőrizhetetlen, a többi ismerettel nem kompatibilis hiedelemmel töltsem ki a fehér foltokat. Nem nyugszom könnyen bele, hogy jobbra fordulva így kelljen értelmeznem a világot, balra fordulva két másodperc múlva meg amúgy. Hogy bámulva figyeljem a Hubble teleszkóp gyönyörű felvételeit, aztán megbabonázva olvassam a napilapban aznapi horoszkópomat. Hogy kifizessem a villanyszámlámat miközben sírok, hogy senki sem veszi meg a vákuumenergia-kitermelő örökmozgó gépemet. Hogy megtiltsam, hogy gyerekemnek beadják a BCG vagy DiPerTe oltást a ritkán előforduló káros mellékhatásai miatt, miközben tömöm szegényt a semmilyen terápiás hatásossági és toxikológiai kontrollon sem átesett homeopátiás és egyéb természetgyógyász csodaszerekkel.