Szkepszis és szkepszis

Valamikor 2003 egyik téli estéjén Egely Gy. az Ablak c. tévéműsorban a műsorvezető (Dombóvári Gábor) buzgó asszisztálása mellett kifejtette, hogy az energiamegmaradás tételét már számtalanszor megcáfolták, és bizonyításképpen előhúzott a táskájából egy dobozkát: Íme egy örökmozgó.

Nekem már korábban is volt alkalmam élvezni E.Gy. ugyanezen produkcióját az MTV-2 Záróra c. műsorában. Véletlenül kattantam rá az adásra még eléggé az elején és két okból ragadtam ott: Először is Michael Shermeer Hogyan hiszünk c. könyvéről folyt a beszélgetés. A tudományos ismeretterjesztői munkásságáról ismert szerző könyvét, amely arról a meglepő tényről szól, hogy a természettudomány és a technika hihetetlen mértékű fellendülése Amerikában együtt jár a vallásosság ugyancsak minden korábbinál szélesebb körű elterjedésével, az a Typotex kiadó adta ki, amellyel én is kapcsolatban vagyok. Másodszor pedig az asztalnál Lakatos László vallásszociológus és egy másik filosz mellett, akire nem emlékszem, ott ült Egely: Hogy kerül a csizma az asztalra?

Nem kellett sokat várni rá, hogy ez kiderüljön. Egely egy alkalmas pillanatban magához ragadta a kezdeményezést. Kifejtette, hogy nemcsak istenben, hanem az energiamegmaradásban is még mindig nagyon sokan hisznek, és akkor is kitette az asztalra az örökmozgóját, a hivatalos tudomány elmaradottságának ezt a minden kétséget kizáró tárgyi bizonyítékát.

A két vitapartner bizonytalanul megpróbálkozott némi ellenállással, de a vitavezető (Rózsa Péter) most is bekapta a csalit: A műsort azzal zárta, hogy lám, a fizikusok a tények ellenére is megszállottan ragaszkodnak az örökmozgó lehetetlenségéhezEgely “örökmozgója” mindössze annyit tudott, hogy ha megnyomott rajta egy gombot, kigyulladt egy LED, amely azonnal el is aludt. De 10-20 másodperc múlva meg lehetett ismételni ugyanezt a műveletet. Már tíz éve működik így – jelentette ki büszkén Egely.

Hogy lehet ennyire elfelejteni – vagy semmibe venni – a természettudományt, amit az iskolában tanítanak? Miért jellemző ez a hiszékenység az érettségizettek jelentős hányadára, így pl. tévés műsorvezetőkre, akiknek a hivatásához tartozna a kételkedő gondolkozás? Hogyan következhetett be a természettudományok ilyen fokú elhiteltelenedése az utóbbi évtizedekben, amikor pedig a megelőző két-háromszáz évben a fizika rendkívüli tekintélynek örvendett a laikusok körében is? Egy társadalmi jelenséget biztosan nem lehet ugyanúgy – képletekkel, levezetésekkel, – megmagyarázni, ahogy a fizikában szokásos, de talán nem haszontalan, ha megpróbáljuk legalább körüljárni a kérdést.

Most azonban még a “körüljárással” sem fogok próbálkozni, csupán egyetlen irányra korlátozódok: Az írástudók, a magasan kvalifikált értelmiségiek elbizonytalanodásának a vizsgálatára, és ezen belül a “hivatalos” tudomány – elsősorban a fizika – köreiben fellépő aggasztó jelenségekre.

A kulcsfogalom, amely a problémákhoz elvezet, a szkepszis vagy szkepticizmus fogalma, amelyet két nagyon különböző értelemben szokás használni.

A szkepszis mint világnézet

Szkeptikus filozófia a klasszikus ókor óta létezik. Az Atlantisz kiadó 1998-ban adott ki egy válogatást Antik szkepticizmus címen, amelybe érdemes belelapozni. Az alapvető ókori mű a szkeptikus filozófiáról Sextus Empiricus (iu. 1.sz. vége – 2.sz. eleje) munkája, A pürrhonizmusAz irányzat névadója, az éliszi Pürrhón (ie. kb. 360-270) nem hagyott maga után írott művet. alapvonalai , amely benne van a kötetben. Két kiragadott mondat a hosszú írásból [174. és 176. old.]:

“A szkeptikus gondolati építmény legfőbb alapelve… az, hogy minden érvvel szemben áll egy másik, vele egyenlő súlyú érv.

Továbbá:

“Hasonlóan felelünk arra a kérdésre is, hogy vajon a szkeptikus foglalkozik-e természetkutatással. Olyan céllal nem foglalkozunk természetkutatással, hogy a természetkutatás dogmáival kapcsolatban szilárd meggyőződéssel állítsunk valamit; abból a célból viszont igenis érintjük a természetkutatást, hogy minden érvvel egy vele egyenlő súlyú ellenérvet állíthassunk szembe, és hogy elérjük a zavartalan lelkiállapotot.”

A szkepticizmus mai formáját ismeretelméleti szubjektivizmusnak nevezhetjük, amelyről elég határozottan állíthatjuk, hogy az utóbbi évtizedek meghatározó filozófiai irányzataAz irányzat más nevek alatt is ismert: posztmodern(izmus), poszstrukturalizmus, dekonstrukció. A rövidség kedvéért alább a posztmodern elnevezést is fogom használni a pontosabb ismeretelméleti szubjektivizmus helyett.

Alapfelfogását tekintve megegyezik a pürrhonizmussal, amennyiben elfogadja, hogy pl. a természetkutatásnak nem lehetnek határozott állításai, mert minden ilyen igényű állítás mellett léteznek egyenértékű alternatív állítások. A részletekben természetesen vannak különbségek. A mai szkeptikusok a felfogásukat nem arra alapozzák, hogy “a zavartalan lelkiállapot” elérése a céljuk, hanem arra, hogy a tudományos igazság kérdése nyelvi probléma : Egy állítás lehet igaz egy bizonyos nyelvi rendszerben és hamis egy másikban, nyelvtől független igazság pedig nem létezik.

1997 április 4-n az MTA Ismeretterjesztő Bizottságának ülésén Heller Ágnes akadémikus előadást tartott, amely a természettudósok között erős ellenérzéseket váltott ki. Most csak egy fél mondatot idézek belőle:

“…az uralkodó világmagyarázatok stabilizálnak egyfajta diskurzust, ami az igazságot termeli.” – Magyar Tudomány, 1997 évi 8.szám

A legleplezetlenebbül ezt az álláspontot a New Age képviselői fejtik ki:

“Nincs olyan, hogy objektív igazság. Magunk hozzuk létre a mi igazságunkat. Nincs olyan, hogy objektív valóság. Magunk hozzuk létre a mi valóságunkat. Létezik spirituális, misztikus, belső tudás, ami a közönséges tudásnál magasabb rendű. Ha valamiről úgy látjuk, hogy valóságos, akkor az valóságos. Ha egy gondolatot helyesnek ítélünk meg, akkor az helyes. A valóság igazi természetéről nem tudhatunk meg semmit. A tudomány maga irracionális vagy misztikus. Csupán egy másik hit, vagy meggyőződés-rendszer, vagy mítosz, semmivel sem megalapozottabb, mint bármelyik másik. Nem lényeges, hogy valamilyen meggyőződés igaz-e vagy sem, ha mond valamit a számunkra.” – Theodore Schick, jr és Lewis Vaughton: Hogyan gondolkozzunk a természetfölötti dolgokról. Kritikus gondolkodás a New Age számára (1993)

A posztmodern filozófia elfogadja azt a legalább Galileiig visszanyúló metaforát, hogy a világ – könyv (amely – Galilei szerint – a matematika nyelvén van megírva), de Galilei szellemével homlokegyenest ellentétesen úgy véli, hogy ennek a könyvnek nincs határozott olvasata (jelentése), hanem az egyes olvasatok – még az egymással gyökeresen ellentétesek is, – egyenértékűen “igazak”.

A természettudományok – és speciálisan a fizika – vonatkozásában az “ellentétes olvasatoknak” külön nevük van: Ezek a különböző paradigmákA paradigma szó eredeti jelentése: nyelvtani mintapélda.. A paradigma az ismeretelméleti szubjektivizmus gyakran használt technikai fogalma. A fogalmat ebben az értelemben T. S. Kuhn vezette be A tudományos forradalmak szerkezete c. könyvében (Gondolat, 1984, 11. old.):

“[Paradigmán] olyan, általánosan elismert tudományos eredményeket értek, melyek egy bizonyos időszakban a tudományos kutatók egy közössége számára problémáik és problémamegoldásaik modelljeként szolgálnak.”

Példák:

  1. A világegyetemre vonatkozó paradigmák:
    • Az antik geocentrikus felfogás, amelyben a bolygók (a Nap is!) körpályákon keringenek a Föld körül, amelynek az a magyarázata, hogy a körvonal a “legtökéletesebb alakzat”.
    • A newtoni paradigma, amely az univerzális tömegvonzási erőn alapul.
    • Az einsteini paradigma, amely a görbült téridő egyeneseiként (geodetikusaiként) értelmezi a bolygómozgást.
  2. Az égési folyamat paradigmái:
    • Az égés flogisztonon alapuló felfogása az egyik, az oxidáción alapuló felfogása a másik paradigma, amely az elsőt felváltotta.
  3. Az elektrodinamikai paradigmák:
    • Az abszolút vonatkoztatási rendszeren (éter) alapuló paradigmát felváltotta a relativisztikus paradigma.

Kuhn hangsúlyozza, hogy teljesen igazságtalan lenne a tudományos haladás következtében elvetett paradigmákat tudománytalannak minősíteni. A maguk korában ezek pontosan ugyanolyan értelemben tudományosak voltak, mint ma a jelenleg elfogadott paradigmák.

Az egy adott paradigma “uralkodása” alatt folyó tudomány a “normál tudomány”, amely számos sikert könyvelhet el. Gyűlnek azonban az “anomáliák” is, és amikor ezek mennyisége és minősége kritikussá válik, a paradigmát egy új paradigma váltja fel. Ez a “tudományos forradalom” szakasza.

Amikor a kezembe került a könyv – negyedszázaddal ezelőtt -, meggyőzőnek, érdekesnek, tartalmasnak találtam, az egyik lehetséges nézőpontnak, amelyből a tudománytörténet nagyjából rendszerezhető. Aztán egyszercsak rádöbbentem, hogy a filozófusok másképp értik, mint én: A paradigmák egyenértékűségén nem tudománytörténeti szerepük, hanem igazságtartalmuk egyenértékűségét értik. Ebben a felfogásban az egymást követő paradigmák nyelvi divatokra redukálódnak. Ezeket nevezik a posztmodern filozófusok “diskurzusoknak, amelyek az igazságot termelik”.

Egy példa: A már említett Shermeer könyvről valamikor 2002 tavaszán volt egy kerekasztal beszélgetés, amelyiken többek között részt vett az ugyancsak említett Lakatos László is, aki bevezetőt írt a könyvhöz. A beszélgetés vége felé megint szóba került a hit kapcsolata a tudománnyal, és Lakatos a nem szakember jóhiszeműségével jegyezte meg, hogy a flogiszton felfogás is teljesen korrekt, csak ma éppen nem ezen a nyelven szokás megfogalmazni az égésre vonatkozó ismereteinket.

Más:

A Természet Világa 1999 szeptemberi számában jelent meg A határozatlanság végnapjai? c. cikk, amelynek első bekezdése így végződik:

“…ideje búcsút intenünk a határozatlansági elvnek — nem lesz szükségünk rá többé. Üdvözöljük helyette az ún. kvantumos összebonyolódást.”

Ez a könnyed természetesség, amellyel egy ismeretet eldobunk és egy másikkal helyettesítünk, már a méreg bódító hatása. A fizikus szerző egyszerűen elfelejtette megkérdezni magától, hogy akkor most mi van azokkal a szigorú matematikai bizonyításokkal, amelyekkel eddig igazoltuk a bizonytalansági relációt?

Még egy példa: A Beszélő 2004 januári számában beszélgetést közölt E. Szabó László fizikussal a relativitáselméletről Semmiben sem nyújt új, vagy más leírást a térről és az időről címmel. E. Szabó tényleg pontosan azt fejtette ki, ami a címben olvasható. A kérdező Balázs László Kristóf természetesen megértette, hogy ez nem a fizika elfogadott álláspontja, de a beszélgetőtárs és Albert Einstein súlycsoport különbsége már nem volt neki elég ahhoz, hogy legalább kérdőjelet tegyen a cím után. Amikor pedig egy kritikusabban gondolkodó filozófus (András Ferenc) eljuttatott a Beszélőhöz egy írást, amelyben azt firtatta, szabad-e ilyen könnyedén belenyugodni, hogy a relativitáselmélet – a közvélekedéssel ellentétben – mégsem formálta át a tér- és időfelfogásunkat, ezt az írást a folyóirat eltanácsolta azzal, hogy a szerző nem szakember. Így végül A. F. cikke a Fizikai Szemlében landolt.

Korszellemről van tehát szó, amelynek még olyanok is a befolyása alá kerülhetnek, akik maguk nem olvassák a posztmodern filozófusokat, és ha gondolkoznának rajta, nem is fogadnák el a felfogásukat. Ebben egészen biztosan szerepe van annak, hogy az egymással ellentétes felfogások egyenértékűsége emlékeztet a toleranciára a mássággal szemben , ami nagyon rokonszenves magatartás, és ez a hasonlóság pszichológiailag megkönnyíti a természettudományos igazság viszonylagosságának az elfogadását is. A jelenségnek erről az aspektusáról ld. Mark Lilla könyvét ( A zabolátlan értelem , Európa 2005), különösen a J. Derridáról szóló utolsó részt.. A tolerancia hatása azonban pusztító lehet ott, ahova nem való.

Az egyik fontos tünet a realitásérzék meggyengülése, amelyet jól dokumentált formában lehet megfigyelni a “hidegfúziós cirkusz” (© Bencze Gyula) példáján. Ezt az eseménysorozatot részletesen tanulmányozták és sokat írtak róla. Most öt kulcseseményt emelek ki belőle:

  1. 1989 március 28-n, csütörtökön Salt Lake Cityben a Utah Egyetem két vegyész kutatója, Martin Fleishmann és Stanley Pons sajtókonferencián bejelentette, hogy felfedezte a hideg fúziót . A londoni Financial Times és a Wall Street Journal ezt már néhány órával korábban hírül adta. Ez utóbbi a következő hetek folyamán megállás nélkül ontotta az optimista híreket.A két főszereplő:
    • S. Pons a Utah Egyetem professzora, hosszú publikációs listával a háta mögött.
    • M. Fleishmann ugyanitt vendégprofesszor, a Southampton Egyetem professzora, a British Royal Society tagja.

    Miről van szó? Ha két nehéz hidrogén mag (deuteron, D) elég közel kerül egymáshoz, a magerők vonzó hatása következtében egyesülhetnek az alábbi három folyamat egyikében:

     

    A zárójelben az adott keletkező részecske mozgási energiája áll. A fúziós reaktorban ez a kinetikus energia alakul át hővé. A három folyamat ágaránya jól ismert, az esetek kb. felében az első reakció megy végbe.

    Pons és Fleischmann a sajtókonferencián azt jelentette be, hogy amikor nehéz vizet bontottak fel elektrolízissel és a katódot palládiumból készítették el, a palládiumban annyira feldúsult a deutérium, hogy létrejöttek a fenti fúziós folyamatok. Ezt abból állapították meg, hogy az elektrolízis közben nagy mennyiségű hő vált ki.

    Mindeddig magas hőmérsékletű plazmában (Tokomakban) próbálták ezeket a reakciókat megvalósítani, mert csak sok millió fokon zajlanak le észrevehető mértékben, amikor az intenzív hőmozgás legyőzi a Coulomb-taszítást, és a deuteronok olyan közel kerülhetnek egymáshoz, hogy a magerők már hatni kezdenek. Egy erre vonatkozó kérdésre Fleishmann azt válaszolta, hogy a palládiumban a deuteron koncentráció nagy nyomásnak felel meg, és eddig mindenki csak magas hőmérsékletre gondolt, a nagy nyomás senkinek sem jutott az eszébe.

  2. Április 12: Amerikai Kémiai Társaság évi nagygyűlése Dallasban. A többezres terem felállva ünnepli Ponsot, aki kivetítette a utahi berendezés képét. Egy asztalon elfért. Ez – mondta nagy derültséget kiváltva – az U1 Utah tokomak.Jelen volt Harold Furth, a fúziós kutatásban élenjáró Princeton Plazmafizikai Labor vezetője. Az ő hatalmas berendezésein gúnyolódott Pons. Furthnek csak egyetlen kérdése volt: Meggyőződtek-e róla, hogy ha a kísérletet nehézvíz helyett közönséges vízzel végzik el, akkor nincs hőkiválás? Mert ha van, az kísérleti hibára utal.Kiderült, hogy ilyen ellenőrző mérés nem történt.Közben a tudományos körökben nőtt a kétely. Sokan megpróbálták ugyanis, hogy detektálják a fúziós reakcióban keletkező neutronokat, amelyeknek a palládiumból kellett volna kirepülniük, de volt olyan kísérlet, ahol egyetlen neutront sem láttak. (A Utah Egyetem folyósóján terjedt el a vicc: Hallottad a rossz hírt? Pons asszisztense még él.)
  3. Április 26: Kongresszusi meghallgatás. Bob Wilder bizottsági tag azzal a javaslattal kezdi a meghallgatást, hogy a Utah Egyetem 5 millió dolláros fejlesztési programját emeljék 25 millióra.Chase Petersen, Utah képviselője, miután bejelentette az 5 milliót hozzátette, hogy magánforrásból még 1 millió jött össze (a vizsgálat később kiderítette, hogy ezt maga Petersen utalta át az egyetem valamilyen titkos alapjából, ezért aztán mennie kellett).
  4. Május 1: Az Amerikai Fizikai Társulat (APS) szokásos tavaszi naggyűlése Baltimore-ban már nagyon kritikus volt. Pons megígérte a részvételét, de nem jelent meg.
  5. Az utolsó felvonás: A utahi mintában héliumnak kellett felgyűlnie, amelyet könnyen ki lehetett volna mutatni a minta egy darabjából is. Pons nem adta ki a mintát azzal a kifogással, hogy az angol Johnson-Mathey céggel szerződött ilyen esetekre. Megígérte, hogy ezzel a céggel elvégezteti az ellenőrzést és sajtókonferencián jelenti be az eredményt. Ezt a sajtókonferenciát azonban sohasem tartották meg.

Pons és Fleishmann nem került volna ilyen szorult helyzetbe, ha komolyan vették volna, hogy vannak véglegesnek tekinthető fizikai ismereteink , és az atommagok Coulomb taszítása és a magerők rövid hatótávolsága biztosan ilyen tudás. Ebben az esetben nem mulasztották volna el a szükséges kontroll kísérletek elvégzését (a neutronok és a hélium jelenlétének az ellenőrzését). De az ismeretelméleti szubjektivizmus légköre ezt a korábban természetesnek tekintett felfogást alaposan megtépázta: Minden lehetséges, hiszen “a diskurzus termeli az igaszságot”.

Április első felében sajnos túl sokan igazolták a utahi eredménytA cold fusion chronology Journal of Radioanalytical and Nuclear Chemistry , 152 , 273-298 (1991). Magyarok is voltak közöttük:

“1 April: Csikai and Taricskai, two Hungarian scientists at Kossuth Univ., claim duplication of the Pons and Fleishmann experiment (Április 1: Csikai és Taricska, a Kossuth Egyetem két magyar kutatója bejelenti, hogy Pons és Fleishmann kísérleti eredményét igazolták).”

Ez az a pont, ahol áttérhetünk a szkepticizmus második jelentésére.

A szkepszis mint módszertan

A természettudomány történetének nagy alakjaira egyáltalán nem volt jellemző a szkeptikus hitetlenség. Fűtötte őket az a meggyőződés, hogy a jelenségek mögött fölfedezhető egy esztétikus, összefüggő rendszer , valamilyen elv , amely a jelenségek magyarázatát nyújtja. A legtöbbjüknek volt része katartikus élményben, amikor a titok egy-egy részlete feltárult előttük. Mivel azonban a magyarázatról, amit kerestek, tudták, hogy objektív , azzal is tisztában voltak, hogy a keresés során tévedhetnek, és gyengébb pillanataikban engedhetnek a vágyálmaiknak. Ezt akarták elkerülni, ezért tartották szükségesnek, hogy a tudományos kutatásban minden konkrét előrelépésre a legnagyobb kételkedéssel tekintsenek. Ez a szkepszisnek, mint módszernek a lényege.

A szkeptikus módszer következetes alkalmazásának köszönhető, hogy a közfelfogásban a természettudományok váltak a megbízhatóság és a pontosság etalonjává – gondoljunk a “csillagászati pontosság” kifejezésre a köznyelvben.

Ez a módszer azonban egészen különleges kvalitások meglétét tételezi fel a tudomány művelőjében: Egyszerre kell hinnie és kételkednie, pedig ez két ellentétes pszichológiai állapot, amelynek következetes fenntartása állandó lelki feszültséggel jár.

Persze a tudós is ember, és nem mindig képes eleget tenni ilyen megterhelő elvárásnak. Azért alakultak ki a tudomány gyakorlásának normái , hogy a tudomány, mint szellemi intézmény, ne osztozzon azoknak a tudósoknak a gyarlóságában, akik művelik.

Hasonló problémát jelent az emberi együttélés egy demokratikus állam keretei között: Hogyan lehet esendő emberekkel biztosítani a törvényes rendet? A megoldást a megfelelő intézményrendszer biztosíthatja, amelynek három alapvető ága, a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom egymástól függetlenül működik és folyamatosan kontrollálja egymást. De természetesen mindez legfeljebb szükséges előfeltétele a társadalmi együttélésnek, mert csak akkor állhat fenn tartósan, ha a társadalom nagyobbik részében belső erkölcsi parancsként él a jogkövető magatartás.

A tudomány egyik legfontosabb normája a kétlépcsős nyilvánosság : Az új eredményeket legelőször szakmai vitára kell bocsátani, szakfolyóiratban kell publikálni, amelyeknél anonim lektorálás történik. Minél jelentősebb eredményről van szó, annál gondosabb kontrollnak kell alávetni. Csak ezután következhet a második lépcső: A közvélemény tájékoztatása a napi sajtón keresztül.

A két lépcső azt fejezi ki, hogy a tudományban az igazság fontosabb, mint a siker.

Ma a közfelfogásra a sikerorientáltság jellemző. Az igazság pluralista felfogása, amelyet fentebb bíráltunk, megkönnyíti az eredeti sorrend megfordítását: A “diskurzus termeli az igazságot” felfogást csak egy tyúklépés választja el a “siker termeli az igazságot” meggyőződéstől.

Természetesen ugyanúgy, ahogy a társadalmi együttélés kapcsán megállapítottuk, a tudomány írott vagy íratlan normái is csak akkor működhetnek, ha a tudósokban erősebb a “tudásszomj” mint a “sikervágy”. Az elmúlt századokban ez biztosan így volt, gondoljunk Kepler emberfeletti erőfeszítéseire, hogy a Mars pályáját meghatározza, vagy Einstein több évtizedes sikertelen próbálkozására, hogy az elektrodinamikát és a gravitációt egységes térelméletbe foglalja.

2002-ben az amerikai fizikus társadalmat két olyan leleplezés kavarta fel, amelyek arra figyelmeztetnek: Lehetséges, hogy a tudomány művelőiben a tudásvágy már nem tartja megfelelő kontroll alatt a sikervágyat.

  1. A magfizikusok régóta tudják, hogy azok a magok, amelyek Z protonszáma vagy N neutronszáma a 2, 8, 20, 50 vagy 126 mágikus számok valamelyikével egyenlő, különösen nagy kötési energiájúak, tehát különösen stabilak. Ez az atommagok héjmodelljével kapcsolatos, amely szerint az atommagokban az atomi elektronhéjra emlékeztető proton- és neutronhéjak vannak. A mágikus számoknál egy héj betöltődik és a nemesgázok elektronhéjaihoz hasonló konfiguráció jön létre. Ez magyarázza a nagy kötési energiát.A természetben előforduló izotópok között vannak olyanok, amelyekben N=126, Z=126 rendszámú elem azonban nem létezik. A gyorsítós magfizikusok között már a Z>92 mesterséges elemek előállításáért is öldöklő prioritási küzdelem folyt. Ezeknél is nagyobb trófea azonban egy olyan anomálisan stabil elem előállítása, amelynek a rendszáma már elég közel esik a mágikus Z=126-hoz.1999-ben Victor Ninov a Berkeley Egyetemről több munkatársával együtt a Phys. Rev. Lettersben bejelentette, hogy a világon először előállította a 118 és a 116 rendszámú elemet. Ezt a történetet nem ismerem részletesen, de a tény az, hogy a felfedezés hitelességével kapcsolatban kételyek merültek fel, amelyet hosszú vizsgálat követett. A vizsgálat, amely 2002-ben fejeződött be, igazolta a gyanút és a szerzők kénytelenek voltak a cikküket visszavonni.
  2. Az amerikai fizikus közvéleményt már ez az ügy is sokkolta, de 2002 tartogatott még egy, talán ennél is nyugtalanítóbb affért, a Schön ügyet. Hendrik Schön Konstanzban (Németország), majd a híres amerikai Bell-laboratóriumban végzett kutatásaival lett világhírű. A “condensed matter physics” legkülönbözőbb területein publikált nagyszámú jelentős kísérleti eredményt, amelyeknek én többnyire a nevét sem értem (az egyik felfedezése, aminek az elnevezését megértettem, a szerves egy-molekula tranzisztorra vonatkozik). 2000 és 2002 között azonban sokaknak feltűnt, milyen rendkívüli tempóban születnek Schönnek a különlegesen komplikált anyagmintákon végzett látványos kísérleti eredményei: 2001 folyamán pl. átlagosan 8 naponként publikált egy dolgozatot. Szakmai körökben egyre növekvő kétellyel figyelték ezeket a munkákat. Végül 2002 májusában a Bell Lab egy négytagú bizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy vizsgálja meg “Hendrik Schönnek és társszerzőinek publikációit abból a szempontból, hogy felfedezhető-e bennük szándékos megtévesztés [a dokumentum a “misconduct”, nem pedig a “fraud” kifejezést használja], valódi mérési adatokon alapulnak-e és megfelelnek-e a természettudomány metodológiai követelményeinek, mert a tudományos közvéleményben ilyen vádak fogalmazódtak meg ezekkel a publikációkkal szemben.”A Bizottság 2002 szeptemberében adta át alapos, kb. 150 oldalas jelentését a Lucent Technology (ez a multinacionális telekommunikációs cég a Bell Lab tulajdonosa) igazgatóságának. A jelentés 1. pontjának címe “Executive Summary”. Ebből idézek kb. egy oldalnyit:

    “A Bizottság fő megállapításainak és következtetéseinek összefoglalása.

    Hendrik Schön minden megkérdezett elmondása alapján keményen dolgozó, produktív tudós. Amennyiben a társszerzőivel írt közleményei valódiak, komoly áttörést jelentenek a kondenzált közegek fizikájának és a mikroelektronikának számos területén.

    Schön (lényegtelen kivételektől eltekintve) minden esetben egyedül, társszerzők vagy más kollégák részvétele nélkül készítette el a a szükséges mérőberendezéseket és végezte el magukat a méréseket, valamint az adatfeldolgozást. A méréshez szükséges mintákat néha másoktól szerezte be. Schön nem vezetett megfelelő laboratóriumi jegyzőkönyvet a szóban forgó munkáiról. Továbbmenve, minden jel szerint törölte az összes elsődleges (nyers) elektronikus adatfájlt állítólag azért, mert a rendelkezésére álló idejétmúlt számítógépnek nem volt elegendő memóriája. Azok közül a mérőberendezések közül, amelyeknek a segítségével igazolni lehetne állítólagos eredményeit, ma már egy sem áll rendelkezésre, mert a mérések vagy szállítás Konstanz és a Bell Lab között. közben megsérültek, vagy egyszerűen kidobták őket. Az egyik kulcsfontosságú eszköz pedig [amely Konstanzban van], ma már nem produkálja azokat az egyedülálló eredményeket, amelyek számos kulcsfontosságú kísérletet lehetővé tettek.

    A legkomolyabb vád a megvizsgált munkákkal szemben az adatok manipulálása és hamis beállítása. Ez a vád közvetlenül utal szándékos tudományos félrevezetésre. A Bizottság gondosan megvizsgált minden ilyen vádpontot és mindegyikről külön-külön alkotott véleményt.

    Az adatok manipulációjának és hamis beállításának a bizonyítékai meggyőzők. A legenyhébb formája az volt, hogy a legkülönbözőbb anyagmintákra és eszközökre vonatkozóan hiányzó adatok egész halmazának a pótlása [substitution] történt meg. Schön elismeri, hogy számos ilyen esetben az adatok inkorrektek, Azt állítja, hogy az ilyen pótlások szándéktalan tévedés következményei lehetnek. Azonban az ilyen tévedések ismétlődése mélyebb okra utal. A legkevesebb, ami megállapítható az, hogy Schön hanyag nemtörődömséget mutatott a megfigyelési adatoknak a természettudomány értékrendjében megkövetelt sérthetetlensége iránt. Súlyosbítja a problémát, hogy nem volt képes megőrizni a primér adatfájlokat.

    Még problematikusabb eljárás volt az, amikor az olyan grafikonokon, amelyeken egyszerre több anyagmintára ill. eszközre vonatkozó görbék voltak felrajzolva, egyes görbéket vagy egy-egy görbe hiányzó részét kipótolta, vagy a valódi adatokat matematikai függvényekkel helyettesítette. Schön elismeri, hogy több esetben is élt ezzel az eljárással, de azt állítja, hogy csupán meggyőzőbb módon kívánt ábrázolni olyan sajátosságokat, amelyeket mindezek ellenére megfigyelt. Ez a gyakorlat teljesen elfogadhatatlan és kimeríti a szándékos félrevezetés fogalmát.

    A legvitathatóbb esetek közé tartozik a politiofen szupravezetése. Ebben a munkában egyetlen ábrán belül egészben vagy részben azonos görbék láthatók. Schön elismeri, hogy ezek nem valódi adatok, de nem tud magyarázatot adni rájuk. A Bizottság megítélése szerint kizárt, hogy egy ilyen görbesereg reális adatokat reprezentálna és a szándékos tudományos félrevezetés világos, egyértelmű esete.

    Mindent egybevéve a Bizottság arra a megállapításra jutott, hogy a 24 megvizsgált vádpontból Hendrik Schön 16 esetben marasztalható el szándékos félrevezetésben. A maradék 8 esetből 2-nek nincs közvetlen kapcsolata a publikációkkal, a többi 6 esetben pedig, bár aggályosak, nem bizonyítható kétséget kizáróan a szándékos félrevezetés.”

A bizottsági jelentés szemléltetően illusztrálja, hogyan működik egy ilyen “éles” esetben a tudomány intézményrendszere, amelyről fentebb esett szó. Külön felhívnám a figyelmet a jelentés nyilvánosságára : A Lucent Technology engedélyével a jelentést az APS feltette a honlapjára .

A jelentésnek egy másik vonására is érdemes rámutatni, amely egyik korábbi megállapításunkat támasztja alá. A Bizottság a Schön elleni vádpontokat három csoportba sorolta: Adatok pótlása, irreális pontosság, valamint olyan eredmények, amelyek ellentmondanak fizikai ismereteinknek [known physics]. A hidegfúzióval kapcsolatban már szó volt róla, hogy ha Pons és Fleishmann komolyan vette volna, hogy a szkeptikus módszertan könyörtelen alkalmazásának köszönhetően “vannak véglegesnek tekinthető fizikai ismereteink “, elkerülték volna a megalázó bukást. Mint látjuk, ez a felfogás valóban szerves része a tényleges tudományos gyakorlatnak annak ellenére, hogy a tudományfilozófiában sokszor vitatják az érvényességét.

A Schön-ügyből nem lehet olyan következtetést levonni, hogy a fizikában kezd eluralkodni a “szándékos félrevezetés”. De ha az ismeretelméleti szubjektivizmus terjedésének a perspektívájából vizsgáljuk, intő jelnek kell tekintenünk. A fő veszélyt azonban aligha a brutális csalás jelenti, hanem egy olyan fejlemény, amit talán “fokozatos ellényegtelenedésnek” nevezhetnénk. Ez abban nyilvánul meg, hogy a kutatás ugyan a szkeptikus módszertan szerint történik, de amire irányul, az nem nagyon fontos : Ha az igazság úgysem objektív, hiszen “a diskurzus termeli”, ostobaság is lenne többet követelni magunktól.

Facebook hozzászólások
X-Aknák - az igazság nem odaát van!